FÉNY PANZIÓ

                               3.

Mire megérkeztek, már a fizető üdülőknek kellett átadni az ebédlőt és a kerti asztalokat. Gabronc társaságának a személyzeti asztalnál terítettek.

– Gabroncka vendégei a mi vendégeink is – szólt oda a sündörgő beosztottjainak Etelka főnökasszony, akinek szép szabályos arcvonásait már kikezdte a mindennapos vezetői szigorkodás, és valami rejtélyes szomorúság…

A fiúk olyan kiéhezetten falatoztak, hogy teli szájjal röstelltek volna megszólalni. Margitkának ilyen gondja nem volt, mert csak csipegetett és ő vitte a szót. Veleszületett érzékkel tudta megszólítani a konyhalányokat is, akik örömmel megálltak egy percre, és valóságos csevej kerekedett az asztal körül. Borbás rosszallóan tekingetett feléjük, most meg a pergő nyelvű kis menyecskére féltékenykedett a bolond. Az elnök úr valamelyik cégének formatervezett overallját viselte büszkén, elvégre ő volt a karbantartó szakember az üdülőben. Elvárta volna, hogy a női alkalmazottaknak egyedül ő legyen a tekintély, hiszen minduntalan őrá szorulnak.

Kis időre a főnöknő is melléjük telepedett. Keveset szólt, akárcsak Gabronc, de az egymáson megpihenő és gyorsan elkapott pillantásaik Margitka számára sokat elárultak.

– Ezek között már szövődik valami – gondolta derűsen. Mint amikor megjelenik az első hóvirág. Legszívesebben biztatná őket, hogy ne legyenek annyira bátortalanok. A lányok is összenéztek, és bizonyára nem először. Kajánul egy szállítólevelet tettek az asztalra.

 – Nézd csak, Etike, most hozták.

Hirtelen elhalkult a csivitelés, mert mindenki a kerti bejáró felé nézett, ahol óvatosan egy kerekes széket gördítettek át a küszöbön. Béna kisgyerek ült benne, félrefordult fejjel. Etelka teste megfeszült, de fegyelmezetten megvárta, amíg elébe tolják a fiacskáját. Egyedül neveli, mert a kalandkergető férje elhagyta. Úgy tűnik, hogy örökre, mert a hírek szerint már utolérte a végzete valahol Ausztráliában.

 Megigazgatta a gyermek fejét, aztán a pizsamáját, és gondosan megtörölte a szája szélét, majd készülődött, hogy elvonul vele. De Margitka megállította:

 – Ne menjetek még el! Hogy hívják a kisfiút?

 – Gyurika a neve – mondta feszülten Gabronc, és szuggerálni szerette volna Margitkát, hogy maradjon veszteg. Ő már tudta, hogy ha valaki babusgatni kezdi a béna kisfiút, mint valami élettelen lencsibabát vagy egy öntudatlan kiskutyát, azt Etelka sohasem bocsátja meg neki. De Margitka miatt kár volt aggódni. A legkisebb mozdulatot se tette Gyurika felé, csak napfényes tekintetével cirógatta végig talpától a feje búbjáig, és vissza. Nem célozta meg a szemét, hanem kivárta a csodát, amikor is a gyermek tekintete kissé feléje mozdult. Érezni lehetett, hogy láthatatlanul összemosolyognak. Megállt körülöttük az idő. Aztán mintha csak eleve összetartoztak volna, együtt vonatoztak kifelé az árnyékos udvarra.

Etelka felriadt, de Gabronc gyöngéden leszorította a kezét. Még nem merte az alapítványiak között általános tegezést választani, hát csak így mondta:

 – Hagyni kell őket. Ettől a bűvös tanító nénitől nem szabad félteni Gyurikát.

Mire utánuk eredtek, ők már meg is telepedtek egy fa alatt. Láthatták, hogy Margitka a tolószék mellett ül és mesét mond, de valami csodálatosan szépen, mert még a veszekedő madarak is elnémultak a fejük felett a lombsátorban. Etelka a kocsi másik oldalához húzódott és Gyurika kezét fogva érezte, hogy a gyermek egyre ébredező öntudattal figyelmez a mesére. Dénes és Gabronc csendben köréjük óvakodtak, és a családias jelenetet sokáig nem is merte megzavarni senki.

Amíg meg nem jelent Evelin, aki szintén alapítványi vendég, csakhogy ő az egyik felsőbb szinten lakozik. Dekoratív szépsége folyamatos karbantartást igényel, ami a turistaosztályon ugye zsenánt volna a közös mosdóban. Egyszer még azzal is meggyanúsították, hogy a civil életben konzumhölgy. Mindenesetre nagyon jó kapcsolatai vannak, talán még jobbak, mint az elnök úrnak. Lenyűgözően okos, így mindnyájan elfogadják, hogy az elnökük távollétében ő az alapítvány gazdája, mint egy igazi hostess. Periklész Aszpásziája lehetett hasonló jelenség. Hát hogyne figyelnének föl rá a férfiak? Számontartja a hódolatukat, ám hideg klasszikus tekintete lehántja róluk a fölöslegesen megörökölt lovagkori, a reneszánsz és romantikus érzelmeket, meg az újmódi, cinizmusnak álcázott szenvedelmeket. Ha férfi vagy, hát légy férfi, és kész! – ennyi az ítélete róluk, és fellebbezésnek helye nincs.

Könnyedén jött és fesztelenül összeismerkedett Gabronc vendégeivel. Meghívta őket, hogy hagyják ott a drága szállásukat. Nem tudta, hogy ezt már Etelkától is megkapták, aki ráadásul egy külön szobát ígért nekik a személyzeti szárnyon, hogy együtt lehessen a fiatal házaspár.

Evelin megjelenése másokat is idevonzott. Fiatalokat és idősebbeket mindkét nemből vegyesen. Ilyenkor még nem rajzanak ki a faluba, itt az egész alapítvány. Így hétközben nincsenek is olyan sokan.

 – Mikorra várjuk az elnök urat? – Ez a kérdés egyaránt szól Etelkának vagy Evelinnek, de ők is csak vállat vonhatnak.

– Talán a hétvégére.

Kellemes szellő és a lombok közt átszüremlő napsütés cirógatta az arcokat. Ezt az idilli nyugalmat valakinek meg kellett zavarni. Iván a falhoz támasztott bicikliket kezdte piszkálni. Nem mintha különösebben érdekelték volna őt, hanem így akarta felhívni magára a figyelmet. A Margitkáét mintegy próbaképpen megtolta, aztán visszatámasztotta. Figyelték, de nem szólt hozzá senki, erre színészkedve odaállt az asszonyka elé.

 – Engedd meg, hogy bemutatkozzam!

Amikor aztán kölcsönösen túljutottak a formaságon, így folytatta: 

 – Margitkát mondtál? Miért nem Tili Eulenspiegelt?

Most még nem értette senki, hogy mit akar ezzel a furcsasággal, de az alapítványiak sejtették, hogy megint valami rosszcsont mutatványra készül.

Evelin átfogta Margitka vállát.

 – Ne törődj ezzel a senkiházival! Csak szerepelni akar. – Szembefordult Ivánnal. – Látom, nem férsz a bőrödbe.

Egy pillantást vetett a sportos alkatú Dénesre és mosolyogva megjegyezte:

 – Megjósolom, hogy most is te húzod ki a gyufát.