Tóth János: Elfeledni 

Alul maradtam, megint csak alul,
mint felhő hegyek tövén az azúr,
úgy leszek  szürke, majd fekete,
kit magához szorít az éj keze. 

Pislákoló, sápadt beteg holdfény,
apró lámpás, túl a  világvégén,
de gyönge fény ez, hogy tart itt engem,
engem ki mindig a szivárványt szerettem?

Alul maradtam, de már nem is bánom,
jobb nekem itt, a remény szilánkon,
mezítelen szívvel elaludni halkan,
s elfeledni azt is, hogy repülni akartam.