Ez egy édes kedves szó,

az évszakokból egy való,

szívekbe cseppent méz,

körbefon, táplálja lényed,

és oly egyszerű minden.

Naponta énekszó ébreszt,

virágok ontják az illatot,

ám sokszor lesz forró

a légár, mely téged is ölelget már.

Hevít a napnak aranyló sugara,

de kezeddel nem foghatod soha.

Mégis rásimul mindenre,

mint porcelán mintázat a kvarc ötvözetre.

S lám, a felvértezett természet,

szürkésfekete burokba lépett,

dörögve, csattogva, szikrázva,

a tomboló dühödt "Óriás" könnye,

fejedre könyörtelen ráöntve.

Ám szivárvány megtöri a sötét léget,

újra napfény uralja az egész természetet.

Majd langy szellő stóla lesz válladra terítve,

mindenütt nyugalom és újra béke.

Mondják év elején. Január itt a nyár,

ebből akkor semmi nem lesz ám!

Ha már itt van és benne élsz,

csupán röpke ajándék,

mint a vándor, idénymadár,

mely mindenünnen tova elszáll.

Itt marad a hegyek között

zúgó patakok csendes hangja,

s az érett gyümölcsök mosolygó arca.

S még, sok minden elmondható volna,

annak nem lenne se vége, se hossza!

2015. o7. 26.