Tóth János: Sötétből 

Sötét semmiből születtem s indultam,
már akkor is hozzád, csak nem tudtam,
hogy mily testben találom szép lelked,
mint ahogy azt sem, lehetek-e igaz szerelmed. 

Napok szikláin, évek hegyein léptem,
végtelen idő után szíved határához értem,
de ott  szörnyű szakadék s meg kellett állnom,
te nem tudod milyen a hirtelen ellobbanó álom. 

Kiégve fénytelen, súlytalan testtel
keringek körötted holdként rejtett szerelemmel,
tudva,  hogy sötét semmivé lesznek a holdak,
de mégis megmaradok valahogy még jónak, 

azzal a tudattal, hogy meg hiába leltem
a káprázat fényében ragyogó szerelmem,
hisz a remény apályában zátonyon állva,
nem várhatok rád, csak egy egyszerű halálra, 

ami kiment ebből a fekete világból,
mely inkább csak öl, mintsem ápol,
enyhülést nem ad, kínokban sosem fösvény,
mondd, minek is lettem átkozott teremtmény? 

Minek is kellett embernek lennem,
jobb lett volna kőnek, ami itt van a kezemben,
amit most eldobok, el a messzeségbe,
oly mindegy neki sötétbe vagy fénybe 

érkezik majd,  lesz-e aki várja,
a kőnek nincs szíve, léte s imája.