Boros Tibor:  A Csalódások

  Suhognak ők, mint feszített kötélen
  a fakóra mosott száradó ruhák,
  az aktuális évszak felkavarta szélben
  nyakamba csapnak keményet és puhát.

  Még minden ütést megérzek,
  de már egyre kisebb a frusztráció,
  fejemre már nem kókuszbomba hullik,
  csak varjú ejtette kiszáradt dió.

  Szégyenlősen, sután kompenzálok,
  minden elesettnek alamizsnát adok,
  balek formám az arcomra van írva,
  mindig felém nyúlnak reménykedő karok.

  Ha még elvárja valaki, hogy az ő
  ütése fájjon a legjobban nekem,
  jól tudja, hogy csak róla lehet szó,
  de már megbocsát neki az Istenem,

  aki mindig reményt sugároz felém,
  hogy ne legyek az, aki bánatot borba fojt,
  hiszen a Napom fénye végtelen:
  sose dacból keressek szívemnek új mosolyt.

    ( Ez még a Pelso-sziget ciklusba való )