a könyvespolc hatalmas robajjal zuhant le a dolgozószoba szőnyegére, a férfi a konyhában ülve hirtelen nem is tudta mi történt, egy lendületből állt fel a székről s fordult be a közlekedőbe, de ahogy a szoba ajtaja elé érve bepillantott, borzalmas látvány tárult a szeme elé, a falból kiszakad polc elemei, a földre zuhant könyvek, lexikonok, verseskötetek szinte bábeli zűrzavarát látta, a falból kiszakad tiplik árván lengtek a még himbálódzó vas tartókon, a finom vöröses téglapor lassan ereszkedve szállt le, földbegyökerezett a lába, csak állt, mozdulni sem tudott, bambám bámulta kedvenceit, ahogy azok meggyűrődve, szakadtan és szamárfülesen egymás hegyén-hátán hevertek, megoldásokat latolgatott, hol is kezdje...
 
a könyvekből kihullottak a betűk, a versek rímei kart-karban öltve ölelték át egymást, mint a régen nem látott barátok, költök fogtak kezet írókkal, lapogatták egymás vállát mint akik mindig is ismerték volna egymást, majd hirtelen megelevenedett a könyvek romhalmaza, élettel teli világ tárulkozott fel hirtelen, vágtató huszárok indultak rohamra Sára Sándor egy forgatókönyve felöl, a Rendíthetetlen ólomkatona mint magányos őr strázsált Jung pszichológiai munkái mellett, Karl May hősei bandukoltak el a Nagy Indiánkönyv mellett bölényre lesve, kavargó, hangos ricsajjal benépesítve a kicsiny szobát, halk háborús moraj, majd repülőgépzúgás kúszott ebbe a zajba ahogyan a sarokban lévő háborús hősök kiásták magukat a mélyből, tengeri szél olvad bele a levegőbe, halkan messziről lobogó nyakkendős romantikusok verseinek moraja keveredett, a beat nemzedék lázadóinak hangjával...
 
tehetetlennek, gyengének érezte magát, ahogy elnézte az ezerszer szeretett könyvek, mostani tragikus helyzetét, de egyben kis belső öröm is elfogta, mennyi jó, mennyi ismeretlen válik most ismerőssé, eddig ellenségből most örök baráttá, hitek és nézetek válnak eggyé, ha csak kis pillanatokra is, ez lett most a könyvek ünnepe, a betűk s szavak lassú, mély repülése, nagyon óvatosan hátrálni kezdett, nehogy megzavarjon bármit is, döntött, hagy még időt erre a pillanatra, Proust, Roger Martin du Gard, Camus, Sartre fátyolos szemmel nézett utána, Szerb Antal egy pillanatra felpillantott íróasztala felöl, Erdély hófödte hegycsúcsai Szilágyi Domokos verseit visszhangozták...
 
hisz ő is hitt a végzetben, a véletlenek karmikus sorozatában, hogy mi is csak jövünk, majd megyünk, életünk piciny szelete csak ez a jelen amit megélünk, a születés és halál közötti éber lüktetés, szeretettel, békével, harccal, néha gyarló emberi mivoltunkkal átitatva, de hinni kell, hogy teszünk valamit, ami fontos, amit elolvasunk, amit le és kiírunk magunkból az utókornak, neked és magamnak, gyermekeinknek, hosszú szelek, vívódások, hallgatag, alkotó csendek ölelnek át bennünket, mint ahogy minden éjjelen átöleljük kedvesünket, álmainkat azokat a lelkünkben megbúvókat, hisz hinni kell, hogy marad utánunk valami, nem csak kevés por a tenyérben, amit elvisz a víz, s az idő hullámai...
 
ahogy itt ült most, kezében az égő cigaretta, nézte feleségét, csendben, szinte érdeklődve, de csak hallgattak, egymás szemében látták egymást...
 
jóval később ahogy bepillantott, már csak csend honolt a szinte bebombázott szobában, a tárgyak rendje megszokottá vált, majd lassan helyre állt, ahogy rakta a könyveket a polcra, szinte megsimogatva mindegyiket, szerette ezeket a perceket, minden cím a helyére kerül, ezer, meg ezer felszakított olvasás élmény, emlék tolul fel, szinte átélve őket újra, nevek, helyszínek, írók és költök sorai bukkannak elő a semmiből, szinte maga elé mormogva a sorokat, az átváltozás perceit...
 
késő este, elfáradva, foteljában ülve, elszundított, felesége az ajtóban állt, látta férje előre, oldalra billenő fejét, tudta, most ő messze jár, kicsit nézte ezt a romantikus örök álmodót, ezt az örök nagy kamaszt, lábujjhegyen kedvenc kiskockás takaróját hozta, betakarta, hagyta, sokáig hagyta így...
 
a sötét szobában most messze járt, végtelen világok üzenete ért el hozzá, kezéből kicsusszant az utolsó, ezerszer, szamárfülesre elolvasott kis könyv...
 
a Kis Herceg csak mosolygott, majd lassan megsimogathatja az alvó arcot