"A halál nem más, mint ébredés az éjszaka álmaiból, a lélek visszatérése a Fényhez." ( Nary Mayo )

1.

elszivárog az alkony, hallom, ropog, sárgul az erdő, vérem benned alvad, mint minden ősz ez is a keresztjére feszít, kezed most kezemben, rozsdás szegekkel átütötten, arcom most szép, hallgatom a szelet, benne neveddel számban, előttünk távoli tájak, évszázados romok között visz az út, valaki visszanéz erre a megcsókolt tájra, hol hány omladozó, faragott kő magaslik, s az utak mellett útvigyázó szent keresztek, vándorol a lélek, víz mossa szét a tiszai, ártéri színeket - most ébredem, mint csillaghullás a sötétben, melyek rád s rám nem találnak, talán a csenddel kellene kezdenem

2.

megölelnek a fák láthatatlan karjukon, s én jeleket írok, körbe, körbe, sorsomat vallatom, az eljövendő órák tetteit - megyek, tört lándzsámra hajolva, a jelet sem látjuk, egymást sem látjuk - másvilágra nyúló árnyak utunkon - néha fellobbannak a tompa lángok, apró fények, csodákkal telve ahogy hallgatják a sötétet - bennük vannak még a kidalolt vágyak, de arcomon mint fekete barázda, bújik meg a mosoly - egy végtelen kiáltás

3.

a tükrök összetörnek, amerre én megyek lángot vetnek az emlékek - az őszi alkony a hegy fölött szélben liheg, a lélek körül meztelen a test, a fekete mélységes rögök - félek, hátsó udvarok hívnak, magukba szippantanak, engem, mint a gyermeket - felébred bennem valami rég nem látott utca, újra járni hív, gyermeksírású álmokat kergetek, majd csókokat a messzi éjben, öleléseket, befüggönyöztt ajtók mögött - nyílt seb vagyok magamban, a fekete gyárak kemény füstje, tépett foszlányokban ünneplő ruhám - álomra készül ez a város,  most csend és homály, aludni megy a vándor, mozdul, sötét az álom a szívben - messziről meghalt kutyám csahol, felvöröslik a hold, egyszer meghalunk -

4.

jönnek a fojtott szavak, suhannak a messzibe, a nyughatatlan árnyak útját járva, meghalnak az elzuhant erdők, a fekete erdők titkai, de itt a helyem, emlékeimet a nevükön szólítom, ez a mérhetetlen ősz, a hűvös szeptember játszik grundjainkon, ez a csönd visz magával, s megszülettem újra, hogy visszaadjam csókjaidat mit magamban cipelek, most mellettem vagy, mint a csillagok, a tájon megfogható az idő, most jeleket írok, szavakkal, idegen arcok közé őszi felhők csüngenek, meg-megállok, örökre itt maradok már, csend van amikor megállsz, tisztán hallom a szélben a fákat, az égen a felhőket, verseket súgnak, s most fuss velem, hisz még szeretsz, felnyög a föld, s én eljutok hozzád, sóhajts most haza, magadba, a hulló gesztenyék barnaságával, s éjjel alvó angyalokkal, a szomorú angyalok végtelen magányos útjain, csak ennyi volt, a föld s az ember marad, szemben egy ablak, hisz odaát a világ

5.

imádságba halkul a zokogás,
mit kezdjek hát Uram a szavakkal -

köröttem csend, ajtómat, lopva benyitod, mellém lopózva ha a papírra írok, bujdosó szavak a szív oltárárára dobva, fekete felhők játszanak az éggel, a suttogó fák átölelnek, szellemet, múltat nem idézve, csak a jelen, a végtelen űr s a csillagok ragyognak, édes halk zenék, most a gyertyákat gyújtunk, hogy égjenek a tüzek valahol bennünk, most a költő nem szól, csak kilobbannak benne a versek

6.

valami álomból emlékszem rád, egy alkonyatban lángolni kezdett az esti tűz, csöndes szobámba léptél, mint gyönyörű ékszer, majd  eltemetett magába bennünket, csontjainkba szerelmesek járták a hegytetőt, végtelenné tágult a szoba, s mint ostyák elolvadtunk az időben -

mikor mélyen a  varázstükörbe nézünk, furcsa angyal száll a földre, velünk hajnalra ébred, s most nem beszélek rólad, csak szeretnék hó lenni a lábad alatt, vagy ropogó tiszta papírlap, hogy betű legyél, hogy átcikázzunk az emlékek zeg-zugán, különös béke ez, s mégsem értjük, néha miért sírnak a csillagok -

közeledsz, szél fut a tó tükrén, ahogy fölé hajolsz, erdők állnak messze, jajtalanul

próbáltam csodákat, igéző szavakat, hiába akartam beborítani ezt a csupasz világot, ahogy ültem a tiszta csendben, mint az elfáradt vándor, azt mondanám, légy örökre dal bennem -

7.

gyűrött az ég kéksége, puha a csönd, lépni lehet benne, csak egy elszállt dal fekszik az alkonyatra, gyűlnek a napok és az évek, amit csak magamban látok, kis neszek a szív alatt, szeretnélek megörökíteni, hogy arcod legyen itt a Hold, arcod legyen itt a Nap -

most magához ölelt a Föld, a Fénybe vágyott a lélek, örök vándorok a hallhatatlanságnak, csak az a kimaradt szívdobbanás hiányzik, s ha tudnék szavak nélkül beszélni, tenném, mert ma, különösen nagyok a csillagok

*

egymásra leltünk, de jaj, odakint olyan kihalt a tér, de idebent bennünk, fényként remegnek a hangok