testet öltött fájdalom.

A sötét lepelbe borult, horizont teste,

néz az első fénysugárba,

s ahogy ében szín porcelánja

fájdalmában összetört,

megszületik a hajnal

s a kakasszóval

az éji csendet dáridóval,

így múlatja el a szánalom.

****

Széles mosolyával ébredezik,

vöröslőn a napkorong.

Szikrákat hányva, fehérre izzik

és lassan felkúszik az égre,

fel magasra, s közben egyre csak hízik.

Dagadó kebellel, ontja magából

a meleg sugarát a Földre,

felhőket oszlatva el.

Forgatja arcát az égre

és mindenkire a magasból,

lelket melegítő tekintetével...

féltőn óvva, őrizve figyel.

****

Nyugtalan álomból, kelti az ébredést

a hajnali harmat, nedves könnycseppjeivel

a hátrahagyott, kedves de hűvös ölelést,

ami körbeér a fűszálon

és azok tengerén

a bevetett puha ágyon

és az ágya előtt, annak végtelen szőnyegén.

A csillogó kristálycseppek,

a szivárványt megcsúfoló színnel,

mint a csiszolt gyémánt fényei,

benne úgy lobbannak fel,

akár a szerelmesek,

mikor kéjjel,

egymás karjaiban, lángok közt

égnek el.

Lám így lesz a sötét éjszakából,

világos pirkadat

és érkezik el...

közénk, ez a csodálatos reggel!

****

Paks, 2016. február 9.