Lehelet lebben, öl a suttogás,

csend teste ernyed a falon,

pókhálón lengő árnyék a gyász,

e  magányos hanyatló alkonyon.

A betűk lelkem mágneses terén,

mint vasreszelék az üveglapon,

két pólus közt – te meg én-

szívet formáznak s én hagyom,

hogy megfessék a szép fantáziát,

a csak bennem létező szerelmet,

amiért áldom a sorsom, a mostohát,

hogy szívem keresztként cipelhet.