Hús ez, semmi több,
lüktető dobogó hús,
veleéig romlott,
már régtől gyanús,
hisz mitől és miért
keringeti testemben a vért?
És mért szeret téged,
mondd, mi az Istenért?
Hisz mi vagyok én?!
lényed, csak éhező galambja,
még csak morzsát se dobtál,
se télbe, se tavaszba,
de mégis ok nélkül,
szorít egy érzés,
hogy a szám is kékül,
ha meglátlak egy tört pillanatra,
ez a hús, a lüktető, csak nyüszít
az isten adta.
Érted eped, nevedet dobogja,
de nem érti testem e vérző bolondja,
hogy nem, és nem lehet soha,
de rá se hederít, vak és ostoba.
Na, most mondd, mit tegyek vele
mit, hogy érted ne egye a fene?
És dobog, szinte kiabálva,
én ezt nem bírom, túl nagy a lárma,
valami csend kéne valami apró,
jaj, te, nem lenne szívemnek csak apró
aprócska csókod ? olyan, ami nem kell,
nem is kéne sokszor csak egyetlen egyszer,
aztán ha nem lenne több, ez a hús belehalna,
tudna epedni ez a lüktető marha.
Szóval, akkor, csókodból egy morzsa?
Sejtettem, hogy nem, pedig, de jó volna!
Na jó, akkor csak dobogjon, dohogjon,
én megyek, ez meg otthon maradjon,
maradjon, epedjen, érted meg gebedjen,
én megyek, a kertben lefekszem.
ha a boldogság keres,
na, majd ott keressen.
|