Végtelenben forgó, magányos angyal,

 Az, mi nekünk az életet adja,

Porából keltünk Mi életre,

Poráúl leszünk, hza vége az életnek.

Vannak rajta hegyek,

Mindent eltemető, néma tengerek.

Síkok, szigetek, virágok, emberek,

Sok ezer szív, sok ezer szeretet.

De otthona ez véres háborúknak,

Minden betegségnek, minden bajnak, búnak.

Mételyesen sírnak a néma tengerek,

Kórsággal születnek az árva gyermekek.

Zajong zaja a halál kardjának,

Sokasítja baját az ember fiának.

És már jobb lenne, ha minden porba szállna

Minden elenyészne a magányos Világban.

HG