158.

Mélységes-mély
kútja van a múltnak,
s az emlék-szivattyú,
a mindig búgó,
nézzük csak, mit hoz fel:
Ni! A Füttyös Hugó!
E különös teremtménye az Úrnak
olyan volt, mint Kalahári népe,
a Busmanok,
mert szájából füttyel keverve
jöttek elő a mondatok.
Eleinte mindegyik végére
ezzel tett pontot,
ám ahogy az idő telt
s lett egyre öregebb
már a vesszőket
is egy füttyel jelezte.
(A végén már fütyült mindenre.)
Megfejteni titkát
nem tudtuk sohase:
hogy öntudatlan tette
ezt vagy csak viccből.
Egy tény, hogy sose
esett ki e szerepéből.
Mondják, mikor elment,
az utolsó lehelete
is egy füttyel
jött ki belőle,
mely hosszú volt és elhaló.
Élete végére
így tett pontot
a Füttyös Hugó.

159.

Még nem volt az Áron,
de lenni akar mindenáron.
Valahol az imagináriusban
arra vágyik, azért remeg.
Én mondom: gondold meg;
Itten túl sok a hecc,
ott mitse veszthetsz.
Nem éri meg.

160.

Azt, hogy a saját neméhez
vonzódott, és lelte örömét,
valahogy még tudomásul vették.
De mikor kiderült, hogy roma,
a közvélemény összevonta a szemöldökét.
Nade, mikor bemutatkozott, hogy Richárd a neve,
akkor páros lábbal rúgtak bele.

161.

Csupa szírt és csupa orom;
könnyű eltévedni az Izidoron.
Egy hegymászó lány is így járt
ki leereszkedett egy szurdokába.
Kerülte jobbról, kerülte balról, de hiába,
bármely ösvényt fogott
a hegy, az Izidor, előtte magasodott.
Körbe-körbe, újra és újra,
bércre hág és völgybe száll
de kiutat nem, nem talál.
Könnyeivel teleszaladt már három vízmosás,
ősz haját a szél homlokába fújja,
csontkeze kopott köveken kaparász.

162.

Mondják: ha locsog a Vince,
teli lesz a pince.
Igen, de mivel lesz tele?
Természetesen szörnyekkel lesz tele! -
Nékem is volt egy ilyenem,
mikor szénért alig hat évesen
leküldtek szüleim oda árván,
ráadásul az a szénrakás
nem az elején, hanem a közepe táján
volt felhalmozva. Rossz szén
volt: poros... ó hogy féltem én;
idegesen kapirgáltam a vödörbe,
s meresztgettem szemem a pince végébe,
mert egy lyuk volt ott, egy beszakadás,
ahol már eloszlott az egy szem körte
bágyadt fénye, és a sötét gomolygott. -
De álmomban oszlopcsarnok volt ott,
ahonnan rám tört a pince szörnye,
és én eldobtam vödröt, lapátot,
csináltam egy gyors hátraarcot,
s rohantam föl az előpince meredekén;
sarkamnál állkapcsa csattogott,
bár testét nem láttam soha én,
mert nem is volt teste; félelemből állt:
a gyermeki stresszt szabta-varrta
így az álom; én rohantam ki az udvarra
a budi és a padláslétra
között ki a szabadba, és ott
is éjszaka volt álmomban, holdas éj az udvaron,
de tudtam, hogy ha kijutok épen az utcára
ott már nincs hatalma, és megmenekülök...
sokszor nem értem ki, mégis felébredtem, Istennek hála. -
Ó hányszor álmodtam ezt a rémálmot!
De lassan azért elmaradozott, mire felnőttem,
és elmaradt az a pince, az az udvar mögöttem,
és már azt hittem elpusztult, megdöglött
odvas magányában ott a lyukban...
amikor pár napja, talán egy hete
újra eljött. S már volt teste
is: elegáns öltönybe rejtette,
nyakkendője is volt, meg divatos kalapja,
kísérőjével kopogtatott be nyaralómba
(ez különös, mert nincs is nyaralóm), és illedelmesen
bemutatkozott, hogy ő egy Végrehajtó,
és most szépen lefoglalja értékeimet:
TV-t, DVD-t, gyermekeimet...
és én mutattam neki: ott az ajtó,
s mondtam neki, ne fárassza magát,
tudom ki Ő, felismertem én könnyeden:
kár nyüzsögnöd, kedves pince-szörnyem!

163.

Volt egyszer egy Vilmos,
de csak volt, most
nincs sehol. Bár vannak
akik állítják: van újjászületés,
a Lélek örök, és
biztos ott van már egy másik testben.
Én nem hiszem el ezt.
S ebben megerősített Ő is, a Vilmos,
a minap a fejemben

164.

Most képzeljétek el Hermant, mint egy tölgyfát,
és első rügyét tavasszal: alaphangját, az "á"-t.
Erre hangolja hangszereit a Nap,
a tökéletes egység ebből fakad;
a Teremtő a játékos, a Teremtett a húr,
és a Hang tovazeng a misztikus Egy -ről,
mint mikor elkiáltja magát az Úr
és látja, hogy visszhangja lejön a hegyről,
aki nem más, mint Herman, az Ember.

165.

Az, hogy hol volt a Dénes
születése előtt, kérdéses.
De hogy varázserőket birtokolt:
biztos. A közteslétben nincs élő s holt;
illó mezőkről az Égbe lépdelt,
s nagy-távolba-látó szeme volt.
    Így szenvedett, amíg megszületett,
    s tett-okokból teste lett.

Ennek okából jól láthatta itt
a messzeségben párosodni szüleit,
midőn négy fonál látszat kélt:
szélvihar, égszakadás, elboruló ég,
s tömeg-hörgés mindenek felett:
hogy feledje hol s miként élt.
   Így szenvedett, amíg megszületett,
   s tett-okokból teste lett.

Ám Dénes mélyéből ekkor merül elő
egy képzet, mely a Valónak nem megfelelő:
"falrésbe mászom" - gondolta, s indul
máris, akként, ha kő kút vizébe hull.
S elönti szívét apja iránt a gyűlölet,
ám anyját imádva annak elébe borul.
   Így szenvedett, amíg megszületett,
   s tett-okokból teste lett.

S ott a méhben, e főző-kelesztő üstben
szenved a vízben úszó sperma-füstben,
s a fájdalom a tudatára úgy akad,
mint zöld-penész, ha vén falakra fakad;
az első szakasz ez: a "tojásdadnak" nevezett.
S állaga, mint a rizsnyák vagy a tejszínhab.
   Így szenvedett, amíg megszületett
   s tett-okokból teste lett.

A második héten szeme könnybe lábad
mert ott bent "mindent megérintő szél" támad:
egy Erő a "hosszúdad" formát alakítja ki,
mely újabb keserves kínokat hoz neki,
míg kialakul a "négyosztatú" terület.
S Dénes, mint az olvasztott vaj, a ghi.
   Így szenvedett, amíg megszületett,
   s tett-okokból teste lett.

A harmadik héten, az un. "serkentő" szélben
bólogat, didereg Dénes az anyaméhben;
bugyborgás hallik és ahogy kapirgál;
mint lopótök olyan az, s úgy himbál
ha őszi szél lengeti a gerendák felett.
S Dénes akár egy hangya vagy egy vaskanál.
   Így szenvedett, amíg megszületett,
   s tett-okokból teste lett.

Ilyenné alakulván a hetedik héten
szétárad az "összecsavaró" szél a méhben,
s mikor az ott bent őt megérinti
belőle kezek, lábak növögetnek ki;
oly szenvedés ez, mintha egy húzná a válla felett,
a másik meg egy husánggal esne neki.
   Így szenvedett, amíg megszületett,
   s tett okokból teste lett.

Ezenkívül, ha meg anyja hideget eszik,
fázik, mint meztelent ha jégre teszik,
ha meg túl forrót vagy többet, mint elég
testét mintha sziklák morzsolgatnák szét.
Ha meg közösülnek, úgy éli át az esetet,
mintha egy vastüskével döfködnék.
   Így szenvedett, amíg megszületett,
   s tett-okokból teste lett.

A harminchetedik héten a tudás által
be nem világított érzékelés okával:
fekete homály, bezártság, rossz ízek falatja;
mind, mind a szenvedést dagasztja;
a gondolat - varjú kering így a mező felett -
Dénesben előjön a kibújás gondolata.
   Így szenvedett, amíg megszületett,
   s tett-okokból teste lett.

A harmincnyolcadik héten a méhet
a "virágszedő szél" érinti meg,
s mint fonnyadt luftballont kezébe veszi
megfordítja, s a szülőkapuba teszi.
Ám e gyönge érintés is olyan érzetet
vált ki, mintha vasszerszámmal esnének neki.
   Így szenvedett, amíg megszületett,
   s tett-okokból teste lett.

Ezután kél az un. "lefelé fújó szél",
melyet az anya a haspréstől remél;
ettől Dénes kezét, fejét a lyukon kidugja,
akkor egy másik kéz azt durván megnyújtja,
s végre elhagyja e főző-kelesztő üreget,
s elnyelé a szenvedés léggel teli kútja.
   Így szenvedett. amíg megszületett.
   s tett-okokból teste lett.

Ember! Gondold hát meg mit cselekedsz,
míg megszületel ugyan szenvedsz.
De az élet is kínnal-könnyel van tele,
míg forog a számszára nagy kereke.
Legyél inkább mint az Ekként Született,
Buddhává válni vágyj, nem tegnap, most.
   Így szenvedett, és megszületett,
   tett-okokból teste lett.

166.

Igen kemény fickó volt az Erhard
csak az volt jó, ami hard;
a szoftot semmilyen formában ki nem állta,
de a Nagy Élet gyakran keresztbe tett.
Például: esténként, mikor lement a kocsmába
naná, hogy a sörét összekeverve itta a rummal,
de képzelhetik mit állt ki, mikor otthon a gyerek
pelenkáját neki kellett kivinnie az extrementummal.
Vagy: épp a szobájában hallgatja a Guns 'N Roses-t
vagy 200 wattal a Motorhead-et, oszt'
beszól az asszony a konyhából: Te Erhard,
ma krumplipüré lesz, gyere csak, habard!

167.

Egyszer, mikor a Zsolt
Indra, a főisten volt,
rettenetes fegyverét,
a szivárvány íját
lekapta az Ég
felleges polcáról,
de nem ajzotta azt fel
- épp nem volt ellenség -,
hanem megpörgette
a feje felett,
sebesen és sokszor,
míg az íj egy szürke
koronggá nem változott,
s a hangja: huss, huss.
Így szemléltette Indra
- mint egy kozmikus
Öveges professzor -,
hogy minden csak látszat;
mondta is nekünk
- kik ott voltunk körbe:
istenek, emberek -
látjátok, csak látszat,
minden csak látszat.
Ezt mondta nekünk a Zsolt,
mikor Indra, a főisten volt.

168.

Igen büszke férfiú volt a Leó,
gondolta, olyan ő, mint névadója, a Leó.
Egy nap azonban nője felvilágosította:
Természeted, bár nem mondhatnám, hogy lányos,
belőled mégis csak a szag, ami oroszlános.

169.

Apám kádár volt és Gyula.
Egyszer láttam, ahogy gyalul a
nyári gangon egy dongát,
s a forgács hullt, mint a napfény
a diófa levelei közül.
Néztem a hátán az izmok játékát,
s azt a kis zsírgöböt,
az ötödik bordája fölött.
Egy verejtékcsöpp ott legörögött.

Apám kádár volt és Gyula,
aztán bedolgozott a faiparba,
majd katona lett, sőt: tiszt,
de leszerelt, mert megszülettem én.
Aztán nagyon szerettem én apám,
mert birkózott velem az ágyban,
persze, mindig én győztem,
igen, én, én fektettem őt kétvállra.

Meg akkor is szerettem én nagyon,
mikor a lavórban mosakodott,
s prüszkölve, nevetve mosta a hóna alját
és rám pöckölt egy csöpp
hófehér, illatos borotvahabot.
Igen, látom: felemeli a fát,
s egy görbe vinklivel
ellenőrzi, hogy a donga hogy ível...

99-ben temettük el.
Akkor nem sírtam
(persze tudtam, ó jól tudtam mi a szokás),
de mért van az,
hogy most, mikor leírom e szavakat
belülről ráz a zokogás?

170.

Volt egy lány, az Ida.
Mindig arról volt a vita:
cunnilingus legyen vagy felláció?
(Hogy mi volt ebben a ráció?)
Tudod mit, mondtam neki, Idám,
legyünk együtt az auparistikán!
Én ezt akarom, te meg azt,
de ezt egyszerre is lehet, ha hagyod:
most megfordulsz rajtam s a gyönyört
alul a nyelvemtől kapod.
Közben, Te meg, ha már annyira akarod,
a szádba veheted a …t!

171.

Szenvedélye csak egy volt a Tasnak:
nem bírt ellenállni a női hasnak.
Ezért nője - már gondolhatják -
mindegyre kielégületlen maradt.
Mert ahogy nyelvével körözve, szája
ezreket csókolva haladt lefelé,
a cél előtt egy arasszal persze elakadt.
"A fenébe!" - gondolta e szép has gazdája
- "hogyan oldjam meg e problémát?"
Aztán rájött. A megoldás szinte adta magát:
alkalomadtán a lábát tette a Tas elé.
S mondá: na most ezt csókolgasd hát,
és innét haladj szépen felfelé!

172.

A Fortuna bújt a Tiborba,
hogy nem fúlt bele a borba.
Pedig ez majdnem megesett,
mikor feje az asztalra esett.
Merthogy a Tibor asztalán
- mondanom se kell talán -
összefolyt mindenféle bor:
fehér és piros és bíbor,
Múlt és Jövő ömölt a Mába,
sajnos nem bírta a Tibor mája;
Tegnap piros volt, Ma meg fehér,
s nem bíborol már ereiben a vér.
Mondom: Fortuna bújt a Tiborba,
hogy csak az asztal lapja verte orrba.

173.

A Csongor nem volt más, mint egy Óceán,
egy távoli Galaktika távoli Bolygóján.
Így nevezték el az ottani bennszülöttek
az élőhelyüket körülvevő Nagy Vizet.
Én meg elsőszülött fiamnak adtam e nevet.
Ezért mondják nagynak a Mindenséget;
gyakoriak benne az efféle egyezőségek.

174.

Emlékszem éppen a Chris Rea
pengetett egy régi lemezen,
mikor én és az Andrea
az ágyra feküdtünk meztelen.

Nyolc vagy kilenc éves lehetett,
de oly mállón, édesen csókolt - -
mit bántuk mi a zord telet,
ha nálunk a Water Report szólt.

Hangulat fényét egy petróleum
lámpa halványan szórta szét,
s mi hallgattuk a Colosseum
töprengő, bluesos-dzsesszét.

Szerelmünk, mint kályha izzon,
azt kívántam, ne múljon e perc,
ahogy nem múlik a King Crimson
lemezen el már sohasem a serc.

Ott aludtunk el az anyai ágyon
egy apró, tört üvegű ablak alatt,
s a mellemre térdelt, mint egy álom,
mert befújt a szél egy kis havat.

S ő a hódűnébe nyalt, és a nyelvén
- míg én a hátsóját tartottam -
a pelyhek úgy olvadtak el könnyedén,
mint egy Monk zongorafutam.

175.

Rudolf egy szatócs volt
ezerkilencszázhatvankettőben
régi házunktól mintegy kétszáz méternyire
ott volt az a bolt
ahol a Cifrakapu utca a hasonló
nevű térbe torkolt
most egy forgalmas útkereszteződés
a Tetemvár út fut le meredeken
a Cifrakapu utca kereszteződésében
amikor beléptem a boltba
orromat megcsapta
annak jellegzetes illata
Rudolf kerek, kopasz fején
papírzacskóból csákó volt hajtogatva
ott állt a pult mögött
a forgalmas útkereszteződésben
csak a pult és Rudolf volt ott
és én amint belépek oda
ezerkilencszázhatvankettőben
kezemben egy hálós szatyorban
pár üres sörösüveg
mi történhetett velem: elgyengülök
kezemből a hálós szatyor
a bolt kövére hull
látom a Rudolf felém fordul
felém a papírzacskós, a csákós
talán mert épp áthajt testünkön
a jövőben egy Mazda 606-os
azért gyöngül el a szatyrot szorító markom
és elejtem másodjára is
és csörömpölve legurulnak
a hálóban az üres sörösüvegek
a meredeken lejtő útkereszteződésben
csak a pult és Rudolf van ott
ott áll a pult mögött
papírzacskóból csákó volt hajtogatva
Rudolf kerek, kopasz fején
annak jellegzetes illata
orromat megcsapta
amikor beléptem a boltba
a Cifrakapu út kereszteződésében
ahol a Cifrakapu tér
a hasonló nevű utcába torkolt
ott volt az a bolt
régi házunktól mintegy kétszáz méternyire
ezerkilencszázhatvankettőben
Rudolf egy szatócs volt.

176.

Az előttem lévő padban ült,
és én nem szerettem a Tivadart.
Be kellett valljam magamnak, zavart
óriási füle, mely mint egy radar,
olyan volt, ráadásul gusztustalanul rózsaszín,
áttetsző és sűrűn erezett,
benne a vére ritmikusan lüktetett,
szinte hallottam is a robajlását:
dudum...dudum...dudum...,
s már látták is a lelki szemeim
az ereiben száguldó hemin-
molekulákat, a molekulák közepén
a vasatomot és a vasatommagot,
amely úgy remegett és billegett föl s le,
mint egy síró, reszkető csecsem ökle,
s gondolatban leúsztam a vénájában
a szívébe, a szíve egyenletesen vert:
dudum...dudum...dudum...,
de egyszer csak sokkal szaporábban
kezdett el a szíve verni,
valahogy így: dum, dum, dum...
Úristen! Kihívták a Tivadart felelni!

177.

Hogy ki volt a Konrád?
Megmondom én: egy fa!
Úgy nézett vakon rád,
mintha ébren is aludna.

De suttogott: gyere rám!
Majd én szólok a sötétségnek,
ki ágaimon áll terpeszben,
adjon helyet maga mellett.

S én szóltam: nem szabad.
Különben is, félek tőled;
ágaid úgy nyikorognak,
mint a földben a koporsófa.

Gyere, gyere - súgták a levelek,
s ahogy egyet léptem felé,
mindjárt elkaptak ág-kezek,
és felrántottak a magasba.

Azóta Konrád, a fa meg én,
mert fölénk mászott az éjszaka,
hallgat, és én is hallgatok,
míg elfed hatalmas potroha.

178.

Mikor gyermek voltam, emlékszem
- mesélte Béla egyszer régen nékem -
álmaimat fény itatta át: kint s bent
ezért egyaránt viseltem a Ray Bent
színes volt minden, s a ragyogás akkora persze
mint az a meleg májusi reggel
ahogy megföstötte azt Szinyei, a Merse
a képen, hol pacsirta felesel egy rózsás üleppel...
aztán mikor ifjú lettem, sőt felnőtt
mindenféle szél hordott álmaim egére felhőt
s a fény a mezőn menetelt, és fejlődött oszlopokba - -
álom-alakzatok, forogtak az álmok
mint a fénybe tartott kaleidoszkópba...
ám az idő múlt; negyven, ötven éves lettem én
sodrása lassult, hidegebb lett a fény
de szürke is, és valahogy fakó;
hóesés mögül kiáltott valaki: halihó...
majd megöregedtem, s beesteledett
álmaimban is öreg este lett;
árnyalakként botorkáltam árnyékok között
bokámért kapkodtak gyökérmarkú ördögök
aztán, ó jaj, megvénültem végül
olyan váratlan-hirtelenül
tudod, olyan ez, mint mikor kihűl
melletted a sparherd
kiég a fű, kókad a kert
ha voltak is álmaim, eh!
fekete örvénylések, semmi más
s egyre gyakrabban nyelt el ez a kulimász...
ám egyszer csak e forgó katyvasz centrumában
egy derengés, mint gyertya pisla lángja
vagy, mint alagút szája jön egyre közelebb
és az arcodon, az orrodban érzed a növekvő meleget
s akkor megláttam újra ugyanazt a fényben
fürdő rétet, azt a tisztást
azt a Szinyeist, a pacsirtást...
s azóta is itt vagyok, láthatod:
itt meleg van, ragyogás és fény,
de boldog, megsúgom neked, nem vagyok
mert, ami volt ott, akárhogy, itt nincs, a Remény...
nézd csak, mutatja, körbe-körbe hogy szállnak
itt szőkék mind az angyalok, s szőkét is kakálnak
de álom ez, mint ama hajdani, de örök, és
ebből már nincs felébredés.

179.

Nevezheted csemetének
kinek bőre-kérge, mint a
messziről hangzó ének
mely csak jön, jön egyre közelebb
mikor megrezzennek a levelek
ahol először fásulni
kezdenek a levelek.

Ága-boga, mint egója
fent egy gólya, lent egy hinta;
nézd, hogy leng a libidója!
Nevezheted fiatal tölgynek
vagy egyszerűen, Györgynek
ki tetszik már a hölgyeknek
na meg néhány úrnak is persze.

Lábán hangya futkos fel s alá
lombja felzúg, mintha sóhajtana
ha egy vándor arra jár
s megpihenni leül sátora alá.
Szíve hol üres, hol teli fészek
miből a vágy, a rebbenő lélek
nyaranta repülni tanul.

Öltözik és vetkezik
nyáron zöld gomoly, télen makkja hull
évszakok, évek el-eltünedeznek
kígyó-lába a föld alá kúszik el
s felszivárognak rajta a vízerek...
Nevezheted javakorabelinek
vagy egyszerűen: Györgynek

kire egyedül vagy csoportosan
hohó! másznak ám naponta sokan.
Szegény Györgyünk csak nyikorgott - -
alatta a Föld tovaforgott...
mert nem bírta már a naponta
ágain hintázó sok férfit s nőt
egyszer csak, reccs! - mondta, s kidőt.

P.s.:
Ezért, ha látsz az útszélen
egy javakorabelit, ki, úgymond idő előtt
ki az útra, mintha csak aludna ott
úgy hajtotta le üstökét
tudd meg, a mi Györgyünk az
ki még most is szorítja már halott
ámde merev tökét.

180.

De szeretnék lenni szita,
amin áthullna a Zita,
mint meleg eső.

Csak a pillanat tört része -
de a lényének egésze
érintene meg.

Ennyi nekem elég volna,
rajtam ha így áthatolna
részecskéivel.

Akkor tudnám meg igazán
milyen illat csereg a nyakán
vállgödreibe.

Megtudnám a szeme színét,
s mint egy madár innék
szivárványából.

Hogy milyen az igaz íze:
sós? édes? vagy az ég vize
hozzá hasonló?

Megtudnék én mindent róla:
rendesen szelel-e az orra
ha épp aluszik.

Hogy a lelke bonyolultabb
konstrukció-e, mint a hab,
a tűnt buborék.

Hány szférán esett át eddig,
hány érán e bűvös percig,
s hogyan tovább.

Mert tudni és szeretni egy,
hát ismerj, szeress és feledj:
ezt csak így lehet.

Feledd, hogy ismertél egy nőt,
és feledd el őt mielőtt
beissza a föld.

181.

Volt egy ember, úgy hívták Márk;
belülről nyitott, de kifelé zárt,
s nem tudta, hogy mivé legyen,
hogy hová tegye-vegye életét.
Csak tenget-lengett naphosszat,
pedig húsz lesz maholnap...
Mondogatta: ejnye, hogy így kell múlni...
egyszer csak rájött mit tegyen:
a sárkányölés mesterségét
kéne neki kitanulni!
Hozzá is látott azonnyomban:
könyveket halmozott toronyban.
Elővett szorgalmat és észt,
és három hosszú év alatt
kitanulta a sárkányölést.
S aztán mit tett, na mit tett a Márk?
Megmondom én: csak várt.
Várt, nem egészen hatvan évet,
s meghalt egy pillanat alatt.
Sárkánnyal nem találkozott,
míg élt, persze eggyel se,
így ért véget Márkkal az élet --
na meg ez a mese.

182.

Emlékszem, mennyire imádta Csilla a kezemet,
mi másnak egy női láb, neki a kezem volt a fétise;
emlékszem, ültünk az ágyon egymással szembe,
törökülésben, teljesen meztelen, és mutatóujjam
a szájában, mintha egy pohár óborban mártva...
Egyet-egyet fertályóráig szopogatott, majd a
tenyeremben körözött lustán a nyelve, a szeme
lehunyva, mormolt valamit, mintha imádkozna...
Mondta: nem látott még ennél szépségesebb kezet,
és, hogy nem érti önmagát, ez hogy lehet vele,
mi benne ez a vágy a kezem iránt, imádata
az emberi természet mely titkos forrásából fakad,
közben ujjam begye halvány rózsaszín fogínye
dombocskáin matatott, és ott egy bőrredőbe akadt,
mely olyan volt, mint szűzleányok szemérmét fedő
hol feszülő, hol elernyedő dúsvérű membrán,
majd a kemény homokdűneszerű recéket a szájpadlásán,
mely öle egy titkos, rejtett területére emlékeztetett,
majd nyelvgyöke lágy, nyálbuborék termő vidékére...
Mondom, minden alkalmat megragadott ez a lány,
hidegben perzselő leheletével ujjbegyemet huhogatta,
szopogatta villamoson, metrón, buszon és trolin,
autóvezetés közben, két sebesség váltás között,
tandem kerékpáron, tekerve hegyre föl, völgybe le,
korcsolyázás közben, amikor kezét hátul összetette,
és kimerevített lábbal egy nagy C betűt írt le...
ázott ujjaim vége kifehéredtek és hullámossá váltak végül
és ő elhatározta, hogy tanulni fog, elébb leérettségizik,
majd beiratkozik az Eltére, méghozzá pszichologiára,
de csak hogy megtudja mi e késztetés eredete benne,
és így is lett, azóta már diplomás pszichiáter, nagy praxissal,
ám kapcsolatunk, bár lazábban, de mégis folytatódott,
mert hetente kétszer engem ma is a rendelőlébe rendel,
és a reluxát leengedi, majd a kerevetre fektet, mellém
térdel, és hamm! - bekajolja a kezem. Én meg hagyom. --
Persze nem ingyen.

183.

Ervin! Ha a véletlen úgy hozná
hogy elolvasod egyszer e versemet
kérlek hívj fel! A számom
tudod... ha nem, benne vagyok
a telefonkönyvben. Úgy eltűntél
hirtelen, tíz éve már semmi
hír felőled... Ó persze, tudom
ki vitt el Tégedet: az az iszapszemű
démon, a Vínó nevű, kinek a szája
keserű, mint az Unikum, kinek orra
törköly, a haja, mint a sörhab
csöpög le csontsárga vállaira
kinek bőre, idegei, vére és ami
csontjaira tapad, a hús
olyan, mint a bugyborgó must
és kinek szíve úgy lötyög
mint vörösboros üvegbe lökött
parafadugó... ő bugyolált batyujába
és elinalt veled a nyugati határra
vizslatni hol, merre lehetnek
családkád tagjai: Éva lányod, Ildikó...
kik előled menekültek el
azon a rémséges éjszakán... Emlékszel?
amikor együtt nyaraltunk Füreden
a vállalati üdülőben
két kis családunk, hogy összemelegedett?
Azok a nagy kanasztapartik! Ó!
A gyerekek még kicsik...
és én feltettem egy paprikás krumplit
aztán lementünk mind a partra...
áldott jó apa voltál!
kézzel fogható volt a boldogság
integettek a vén, füredi fák...
pedig az Élet már akkor is fájt
pedig már akkor Dr. Jekyll voltál
napközben... de éjjel a szörny, a Mr. Hyde.
S egyre rosszabb lett ez. Amíg
Téged pácolt borozó, kocsma, ivó
Te nem tudod mennyit sírt Ildikó...
most eszembe jut a házatok. Ahogy
felépült. Istenem, mennyit segítettem
hordtam a maltert, a betongerendát...
azóta fáj a hátam, nem azért mondom,
nehogy félreértsd... az is odalett.
Koszorúztatok. Jól ment. Drótok
és tűlevél borított pincétek – amit direkt
a régi ház tufájából építettél – alját. Ó
mennyi őrültséget
követtél el! Egyszer egy halom pénzt
égettél el a telken csont részegen.
(később kiderült: hamisak voltak
mind, Te hamisítottad) Ó Ervin!
hol lehetsz Te most? Mely hold
alatt bolyongsz? Ha még élsz
merre szimatolod, mint bőgő,
üvöltő vadállat előled bujdokoló
rettegő családod?...
Nem! Mégsem! Ne hívj fel!
Belegondoltam. Így is elég gondunk van.
Nem hiányzol már. Mi már csendesen
élünk. Majd találkozunk. Az Égben!
vagy... vagy... lenn...