szív-vak vagyok ha nem látlak
bennem matt az önarckép tükör
lágyan emlékek muzsikálnak
de félek a süketség fülemre tör
ujjaim és tenyerem is kérges
széthull imára kulcsolt kezem
csak magamra lehetek mérges
nincs másom csak a szerelem
ábrándok hegyéről zuhanva
hányszor törtem sajogva széjjel
s maradtam fájó önmagamra
a nappal is rám boruló éjjel
betűk gurulnak szakad a szó
sorvégén a feketepont marad
hogy vége ne feledjem mementó
költő hiába sajnálod magad
kiégett ház kormos asztalán
hófehér vázában vöröslő rózsa
így vagy bennem így igazán
de már nem tudom mióta
belehalok mindig minden versbe
téged látlak mikor sírba szállok
betűk ékezete koporsómnak szege
s hajszálaid rám hulló fekete virágok
|
