| Éva bepakolta a hátizsákját és körbenézett a szobában, több cucca nem is volt a lakásban. Kirohant a helységböl futva hagyta el a házat,vissza sem tekintett. Talán egy félóra is eltelt, nem emlékezett rá, de már az utolsó épületet sem látta maga körül. Szíve össze-vissza vert, megállt és kifújta magát, majd újra elindult. Szégyen, harag keveredett érzéseiben, gépiesen menetelt. Meleg fuvalat megérintette az arcát és ekkor már 30 fok felett lehetet a hőmérséklet. De Éva nem érezte a nap melegét, inkább fázott, lábai nehezen engedelmeskedtek, sírás kerülgette, de keményen tartotta magát. Mindig ugyanaz járt a fejében, egyedül van, kidobták az albérletböl, nem tudta fizetni a havi díjat. Nincs sekije, árva, igy még munkát sem talál. Fásultnak és meggyötörtnek érezte magát, egy nagy ürességet érzett a szíve táján.
A lábai vitték tovább, mindegy hová merre. Órák hosszat gyalogolt felfelé a hegyre, fenyőerdő vette körül. Madarak csiripeltek és mókusok ugráltak és őt figyelték, de Éva ebböl semmit sem látott.
Azt vette észre, hogy esteledik, meg kellene állni pihenni valahol. Ahogy körbe tekintett a fák lombjain túl megpillantott egy kis nyári kunyhót. Mezei virágok, pipacsok és margaréták szőnyege vírult előtte. A ház mögött magas fű és gaz, itt régen nem járt senki. Körbe járta az épületet, kopogtatott, válasz nem jött, majd benyitott a kis házba. Egy ágy matraccal, egy fonott hintaszék és egy asztal semmi mást nem látott, de neki ez nagyon megfelelt. Elővette a hátizsákjából élelmét, a négy szelet barna kenyeret és egy üveg vízet. Ez aztán a fényűzés ma este, motyogta maga elé.
Hamar elaludt a testi fáradságtól, arra ébredt hogy a szelek vadul csapkodják az ajtót, amit nem zárt be és kinyílt. Felkelt ivott egy korty vízet és kiment a ház elé, elmélázva kutatott a lelkében, csendesen folytak a könnyei, keresve balzsamot, mely enyhíti fájdalmát. A ködfátyol éppen most kezdett elvonulni a mezei rétröl és nap megcsillogtatta fényét. Elindult, vitték a lábai a selymes fű szinte meghajolt lábai előtt és alig egy félórányira a háztól talált egy kis csörgedező patakot. Itt leült és hallgatta a víz csobogását és az erdő lakóinak apró neszeit. Igy telt el a következő nap is és mivel elfogyott a barna kenyere, vadmálnát szedett az erdő szélén. Egyre jobban érezte magát alig várta, hogy lesétáljon a pataknak kavicsokkal teli partjára, ahol figyelte az apró halakat, amint úszkálnak a sekély vízben és hallgatta a madarak énekét. Az őzek is megjelentek minden nap, óvatosan füleltek, nesztelenül osontak a kispatakhoz inni. Egyik nap egy piros rózsaszálat fújt a szél az ölébe. Éva úgy érezte, hogy kinyílt egy kis rejtett ablak a szívében, amely rámutatott az élet apró örömeire és újraél és erős. Hirtelen megértette, most már boldog és tudja, hogyan fogja újrakezdi a további életét.
Szinte repűlt vissza a kis kunyhóhoz, kitakarította a szobát, rendet rakott és utána kiment a kertbe kigazolt, lenyírta a fűvet. Legyen szép és rendezet ha erre téved valaki. Eldöntötte ma elmegy és elrendezi az életét. Fogta a hátizsákját és elindult, már éppen becsukta az ajtót és megfordult, hogy elinduljon az erdő felé, ekkor megpillantott egy fiatal férfit. A lány sötétkék szemeivel csodálkozva szemlélte a fiút aki egyre közelebb ért hozzá. És végül szemtöl szembe álltak, Éva szíve megdobbant és hevesen zakatolt. A fiú bemutatkozott: Ádámnak hívnak és Téged…? Éva vagyok…. !
Göteborg Etelka Lám
|
