A délkelet-ázsiai szökőár áldozatainak emlékére

A nap fénye vakítón csillogott az ezüstszín homokszőnyegen, az azúrkék tenger hullámai vidáman nyaldosták a partot a népszerű szálloda saját strandján, melyet kellemes mediterrán erdő választott el magától az épülettől. Maga a strand egy festői szépségű öbölben helyezkedett el. Az öböl két oldalán magas sziklafal vetett árnyékot a völgyben elterülő sekély vizű partra.

Egy fiatal lány lépett ki a szállodából, és mélyet szippantott a friss levegőből. Érezte a tenger illatát, mely valamilyen gyümölcs édeskés illatával keveredett. Mezítláb sétált végig az árnyas erkélyen, hogy az arról levezető márványlépcső aljánál a homokba léphessen. Egy sövénykerítéssel határolt ösvény vezetett keresztül a mesterséges erdőn, azon haladt végig a parton sütkérező kedveséhez igyekvő lány. Hosszú, háta közepéig érő barna hajával pajkosan játszott a lágy nyári szellő, hajszálait szép, kerek arcába fújta, hogy elrejtsék szemeit, azokat a gyönyörű kék szemeket, melyekben az emberek az óceán tükröződését vélték felfedezni még itthon, Magyarországon is. Tizenkilenc éves magyar lány volt, aki épp az előző hét végén tette le vizsgáit a veszprémi egyetemen, s most egy hetes, jól megérdemelt pihenését töltötte az apró trópusi szigeten, ebben a távol-keleti paradicsomban. Nyugodt léptekkel haladt, hiszen tudta: nincs miért sietnie, pihenni jött ide.

Vagy negyed óráig sétált a kellemesen árnyas mesterséges erdőben, mikor a növényzet véget ért, és szeme elé tárult a végtelen hosszúnak tűnő tengerpart, melyet csak a távolban felsejlő sziklafal halványkék árnyéka határolt le. Több száz ember feküdt békésen a homokban, családok labdáztak önfeledten a parton, vidám baráti társaság bohóckodott a vízben. A lány tekintete végigszaladt a napozók sokaságán, és megakadt egy húsz év körüli fiatal fiún. A srác rövid, szőkésbarna hajába homokot fútt a szél, csillogó smaragdzöld szeme most egy távoli pontot kémlelt messze a tenger felett. Valami érdekes dolgot láthatott, mert teljesen belefeledkezett a különös alakú felhőbe, hogy észre sem vette a rá vetülő árnyat: kedvese árnyékát.
- Mit nézel annyira? – kérdezte a lány.
A fiú megrezzent, majd felnézett a még mindig mellette álló Laurára. Tekintete végigsiklott a lány testén, s máskor talán tovább elidőzött volna rajta, most azonban különös előérzet gyötörte, mely baljós árnyként vetült a sziget fölé.
- Látod azt a felhőt?
A lány a tenger fölé pillantott. Az imént még parányinak tetsző felhőcske most már az égbolt egynegyedét beterítette, s komor fekete madárként szállt a sziget felé.
- Esni fog – állapította meg Laura
- A száraz évszak kellős közepén? – ráncolt a homlokát Ákos – Attól félek ez több lesz egyszerű kis esőnél.
- Ugyan, mi lehetne? – mosolygott Laura, majd letelepedett a fiú mellé, és játékosan átölelte – Csak nem hiszed, hogy egyik pillanatról a másikra eljön a jégkorszak, és befagy az egész óceán?
Valóban, a gondolat mulatságosnak tűnt, s bár a fiút továbbra is különös kétségek mardosták szerelme szavai viszonylagos nyugalmat biztosítottak számára, elhitették vele, hogy semmi baj nem történhet velük.

Aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt a nap, komor sötétség borult a tájra, s az imént még barátságosnak tűnő nyári szellő is orkánná erősödött. A föld vadul remegni kezdett, a talaj kicsúszott a nyaralók lába alól. Ahogy mozogni kezdett a talaj, a tömeg kétségbeesetten menekülni kezdett, majd döbbenten torpant meg, amikor a dombtetőn álló szálloda kártyavárként omlott össze. Különös építészeti remekmű volt, az utcai oldala csillogó üvegpalotának tetszett, így a tenger felől viszont egy nagy mediterrán ház kinézetét idézte, s e két részt egy arany boltív kötötte össze egymással. Hosszú hónapokig tartott, míg a mérnökök papírra vetették a terveit, most néhány perc alatt roskadt össze a kemény munka gyümölcse. Laura ijedten bújt Ákoshoz.
- Mi ez?
- Szerintem földrengés.
- Félek – suttogta a lány, ám barátja válasza egyáltalán nem nyugtatta meg.
- Én is félek.

Fülüket különös zaj ütötte meg. Ahogy a tengerre pillantottak, elborzadva vették észre a majd tízméteres hullámot, mely iszonyatos sebességgel közeledett a part felé. Nem sokat gondolkoztak, ösztönösen menekülni kezdtek, ahogy a többi kétszáz ember is. A keskeny erdei ösvényen egymást taposták halálra a menekülők. Egy ideig a két fiatal is sodródott a tömeggel, ám Laura megbotlott egy az útjában heverő holttestben, és maga is a homokba zuhant. A mögötte haladók mit sem törődtek a földön fekvő lánnyal, egyesek ugyan igyekeztek kikerülni, a többség azonban egyszerűen átgázolt rajta. Ákos a tömeggel szemben haladt szerelme felé, és nagy nehezen sikerült átverekednie magát az őrült tömegen. Karjaiba vette a félholtra taposott lányt, s vele együtt folytatta útját a szálloda romjai felé.
- Menj, hagyj itt, nélkülem gyorsabban haladsz! Menekülj! – könyörgött a lány, Ákos azonban nem hallgatott rá.
- Nem fogom hagyni, hogy meghalj! Ha kell, itt maradok helyetted, vagy inkább érted, de nem engedem meg, hogy meghalj… Szeretlek.
- Én is szeretlek – felelte könnyeivel küzdve Laura, miközben gyengéden megsimogatta kedvese arcát.

A szökőár eközben elérte a partot, s fülsüketítő robajjal pusztította el a parton sorakozó éttermeket és bárokat. A hullám szétzúzta a menekülő tömeget is, felkapta az egymásba kapaszkodó szerelmespárt, néhány másodpercig vadul dobálta őket. Laura nem hallott mást, csak a pusztító ár robaját és kétségbeesett emberi sikolyokat. Utoljára még látta, ahogy Ákos a sziklafalnak csapódik, majd maga is erős fájdalmat érzett, minden csontja apró szilánkokra tört. Aztán csend, semmi nesz, semmi fény, semmi érzés, csak a végtelen vég.


Dudar, 2005. január 1.