Valahol messze, még a Becskereki dombon is túl, egy faluszéli rogyadozó házban élt két gyerek: Miklós és Melinda. Árvák voltak, mint az ujjam; nem volt apjuk sem anyjuk, csak egy kopasznyakú, sovány kakasuk.
-De jó lesz, ha meghízik! Kakas levest eszünk egy egész héten át! - mondogatták, de a kakas csak nem akart hízni; kihajtották minden nap az árokpartra, s míg az magot, rovart keresgélt, ők elhevertek a fűben, kiadós papsajt-lakomát csaptak, pitypang-szárból láncot fűztek, lepkét fogtak vagy csak szaladgáltak.
Néha, mikor Melinda elment gombát szedni, Miklós a kakassal maradt; feküdt a fűben ujjait feje alá kulcsolta, s az eget nézte. Ilyenkor a gomolygó felhők egy kontyos, kedves arccá fodrozódtak, s az a törékeny, szép asszonyarc szelíden mosolygott le rá.
- Mi történt, amíg nem voltam itt? - érkezett vissza Melinda.
- Csak a fűben heverésztem s táncoló bohócot láttam a felhőkben - válaszolta, de a kedves asszonyarcról nem mesélt.
Máskor pedig Miklós ment el parittyázni vagy madártojást csenni és Melinda maradt a fűben fekve; bámulta az eget, s az elgomolygó felhők fodraiban egy jóságos tekintetű, bajszos ember arcát látta.
- Mit csináltál, amíg távol voltam? - kérdezte a fiú.
- Csak a felhőket néztem, s bennük finom illatú, friss fonott kalácsot láttam -mesélte a lány, de az arcról nem beszélt.
Így éltek kettecskén, boldogan.
Ám egy nap nyoma veszett a sovány kakasnak.
"Oda a kakas leves!" - siránkoztak és keresték, de mintha a föld nyelte volna el. Annyira nekikeseredtek, hogy elhatározták, akár a föld alól is, de előteremtik a kakast. Átkutatták a rétet, a közeli kacsaúsztató környékét, s végül már az erdőben keresték.
Jól ismerték az erdőt, minden ösvényt, bokrot, minden fát, de most, mintha idegen, sosem látott fák között bolyongtak volna. "Ez nem a mi erdőnk!" -mondogatták, miközben egyre sűrűbb részre tévedtek.
Lassan rájuk esteledett. Egy mogyoróbokor tövébe kucorodtak, összebújtak, összeölelkeztek, de a félelemtől nem jött álom a szemükre.
- Hallod? -szólt halkan Melinda.- Mintha fa odvában ajtó nyílna, zár csikordulna, s kilépne az odúból valaki. Menjünk innen! Kérlek, szaladjunk!
- Ne félj, testvérkém! Csak egy bagoly mocorog, most ébredezik és álmosan nyújtózik, mielőtt vadászatra indul - nyugtatgatta a fiú. De Melinda tovább fülelt.
- Hallod? -súgta.- Mintha járna itt valaki. Lába alatt reccsennek az ágak. Mégis csak mennünk kellene!
- Sündisznó lehet vagy egy kis állat, mi a bagoly elől menekül - válaszolta a fiú.
Ám Melinda csakhamar újra megszólalt:
- Hallod? Szuszog mögöttünk valaki.
- A szél susog, csak az lehet - kezdte Miklós, de már pattantak is föl, hogy kézen fogva szaladjanak, ám hirtelen megragadta valaki és a hóna alá kapva őket, futott, futott velük a közeli fáig.
A zöldfülű erdei emberke volt; egy fa odvában, kis ajtón túl, száz szobás kastélyban éldegélt, s az a hír járta, hogy az eltévedt gyerekeket szokta elrabolni. De bármit is beszéltek apró termetéről, zöld füleiről, ráncos, szigorú arcáról, nem volt gonoszabb, mint a többi faodúban élő erdei kobold.
Miklóséknak sem kellett félniük, mert a kis ember rendesen bánt velük: megmosdatta, megetette, majd frissen vetett, paplanos ágyba fektette őket; csakhamar elaludtak és szépeket álmodtak.
Talán a felhőbéli arcokról, mert álmukban szelíden mosolyogtak.
Másnap reggel eléjük állt a zöldfülű ember és azt mondta:
- Egy kerek esztendőt kell nálam szolgálnotok! Neked -fordult Melindához.-, fölseperni mind a száz szobát, szőnyeget porolni, kilincset fényesíteni, és estére mindig meleg ételt főzni.Neked pedig - mondta Miklósnak-, a lovaimra legyen gondod, hajtsd a legelőre, etesd, itasd őket, és minden nap csutakold fényesre valamennyit! Mindenhez nyúlhattok, bárhová léphettek, de a kastélyban van egy kicsi váza a századik szobában, attól óvakodjatok! A legfinomabb porcelánból készült, mintázata színes, káprázatos, csillámpor-díszes, olyan szép, hogy aki látja, nehezen állja meg, hogy hozzá ne érjen, ám tilalmas dolgot rejteget: egy üvegkulcsot, a fönti világba vezető fa odvának a kulcsát, s ha eltörik az a kulcs, nem juttok föl innen, de itt sem élhettek tovább, mert ez a kastély azonnal köddé, levegővé válik. Egy ujjal se nyúljatok hát a vázához! - fejezte be, majd elindult és mintha csak úgy véletlen jutott volna eszébe, visszanézett:
- Ha letelt az esztendő és tisztességgel végzitek a munkát, nagy jutalmat kaptok: Messze innen, hét hegyen túl, takaros kis házban, él egy férfi meg a felesége, becsületes, dolgos, rendes emberek, de bánatosak, mert nincs gyermekük. -mondta, azzal eltűnt.
Teltek a napok, múltak a hetek, hónapok, s a gyerekek vidáman éltek, megismerték a kastély termeit, a tornyokat s a titkos folyosókat, elvégeztek minden munkát, játszottak is kinn a kertben, álmaikban pedig hét hegyen túlra bódorogtak, és egyre csak várták, várták, hogy végre megkapják jutalmukat...
De Miklós az utolsó napon a századik szobába ment.
- Letelt az esztendő, nem árthat már a váza!- gondolta, ám meglátta a vázát, s az olyan gyönyörű volt... a legfinomabb porcelánból készült, mintázata színes, káprázatos, csillámpor-díszes... olyan szép, hogy nem bírta megállni, hogy hozzá ne érjen. Ekkor egy méhecske szállt a váza peremére ésfenyegetően döngicsélt.
- Hozzá ne érj! Hozzá ne érj!- zümmögte, de Miklós e zümmögésből egy hangot sem értett.
- Csak nem hiszed, hogy félek tőled?! - nevetett, azzal könnyedén elhessintette, majd bekukkantott a vázába, két ujjal belenyúlt és óvatosan kivette a kulcsot, de az hirtelen kicsusszant az ujjai közül, s ezer apró szilánkra tört a földön. Abban a minutában megmordult, megremegett a kastély, hullámzott a padló, kifakultak a bútorok, a plafon-, a falak színei, azután nagy szürke köd kerekedett körülötte, s a ködben eltűnt a kastély, mintha ott se lett volna, a két gyerek pedig egy hatalmas pusztaság közepén találta magát, egymás nyakába borulva sírva fakadtak.
Nem sok idő múlva elindultak, hogy találjanak valakit, akitől tanácsot, segítséget kérhetnek.
Úttalan utakon mentek, félelmetes erdőkön át, míg valahára egy kertbe nem értek; gondolták, friss gyümölccsel jóllakatják éhes bendőjüket. Csakhogy a fákon nem igazi gyümölcsöt himbált ám a szél, nem kukacos almát, madárcsípte cseresznyét, hanem cukormázas marcipángyümölcsöket.
- Ez egy elvarázsolt kert lehet - kezdte rémülten Melinda.- hallgass rám, testvérkém, ne együnk, hanem menjünk, meneküljünk innen! - könyörgött, de Miklós már egy fa ágára kapaszkodott és egy szem vérvörös marcipán cseresznyét próbált leszakítani.
Hirtelen a kastélyban látott méhecske került elő valahonnan és vadul csapkodott apró szárnyaival az orra előtt.
- Hozzá ne érj! Hozzá ne érj! - zümmögte, de Miklós nem értette a szavát, elhessintette hát és leszakította a gyümölcsöt. De bár ne tette volna, mert a következő pillanatban lezuhant a fáról, nagyot huppant a földön, s mire felállt, nem gyerek volt többé, hanem egy nagyfülü szürke szamár.
Szomorúan ment tovább Melinda, csak úgy potyogtak a könnyei, s mellette baktatott, meg-megállt és szánalmasan iázott testvérkéje. Ki tudja, mióta bandukoltak már, hány nappal, hány éjszaka futott el fölöttük, anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztak volna. Már-már azt hitték, ezen a kietlen vidéken kell pusztulniuk, ám egyszer csak egy kidőlt-bedőlt falu házat láttak; kéménye nem volt, csak egy csöpp nyílás a tetején, azon keresztül kígyózott a füst az ég felé.
- Látod, testvérkém, ott lakik valaki! - mutatta boldogan Melinda, a jámbor állat meg iázva bólogatott rá.
Egy fekete ruhás öreg néne állt az ajtóban és már messziről figyelte, várta őket. Melinda illendően köszöntötte, elmesélte mi járatban vannak és kérte, hadd pihenjék ki nála magukat.
A néni elvezette a szamarat, egy fához kötötte és egy marék szénát dobott elé, azután bekísérte Melindát a házba, megetetette, megitatta és lefektette.De valójában nem kedves, jószívű nénike volt ám, hanem egy gonosz banya; titkos kamrájában, az asztalon, hatalmas üveggömbben valami szürke ködféleség gomolygott, s a gömbbe zárva, a szürkeségben, egy arany csillagocska ugrándozott, mintha szabadulni szeretett volna, de nem tudott, mert az üveggömb faláról mindig vissza-visszapattant.Vaskályha is állt az egyik sarokban, azon pedig rézüstben valami lilás folyadék fortyogott, s épp azt kavargatta, még varázsigét is mormolt az orra alatt, amikor másnap reggel belépett Melinda, de akkor már ő sem kedves nénikét látott maga előtt, hanem egy ronda, vénséges banyát, aki odarángatta őt az üsthöz és lábait összekötözte, hogy lépni se tudjon.
- Kavargasd az itókádat! -károgta rémes varjú-hangon, s közben azt gondolta magában: "innod kell belőle, s töpörödött, púpos leszel, csúf, nyálkás, rusnya, mint a rusnya béka" -és akkorát kacagott, hogy beleremegtek mind az ablakok.
De megleste a méhecske. Röpült mihamar a szamárhoz, s hosszú füle hegyére telepedve elzümmögte, amit látott. Bánatosan iázott szegény. Végighallgatta a csöpp méh tanácsait, majd addig rángatta köteleit, amivel a fához volt kötve, addig erőlködött, míg el nem szakította, azután megkerülte a házat, hátsó patáival berúgta az ajtót, berontott, mint a szélvész, s miután megtalálta a titkos kamrát, annak is berúgta az ajtaját. Úgy zuhant be az ajtó, hogy nekiesett a kályhának; billent a vaskályha, billent a rézüst, és a benne fortyogó lilás folyadék rálöttyent a vén banyára; abban a minutában lángra lobbant, keservesen fölvisított és egy perc alatt hamuvá égett.
Boldog volt a szamár, boldog volt Melinda; úgy örültek, mintha a világ végéről találták volna meg egymást.De vadul röpdösött előttük a méhecske. "Az üveggömböt! Az üveggömböt!" -zümmögte mérgesen, mert a szamár nagy örömében elfeledte, hogy milyen tanácsot kapott. Bezzeg eszébe jutott most!
Patájával megbillentette az asztalt, úgy, hogy megindult a hatalmas üveggömb, gurult, gurult végig az asztalon, leesett a földre és amint eltört, kiszabadult belőle a szürke ködféleség: gomolygott, kavargott körülöttük, egyre sűrűbb, egyre sötétebb fekete felhő lett, mintha az egész világot betakarta volna, azután lassan oszlani kezdett a köd, felismerhetőbbek lettek a környező tárgyak vonalai, s végül a százszobás kastélyban találták magukat.
A szürke szamár hús-vér gyerekké változott vissza, a földön, az üveggömbből kiszabadult arany csillagocska helyén pedig a zöldfülű erdei emberke álldogált. Kezében volt az üvegkulcs, egy darabban, mintha össze se tört volna, s miután tanácsokkal látta el a két gyermeket, a fenti világba vezető fa odvához mentek és kiengedte őket.
Ugyanabban az erdőben voltak, ahol annak idején a mogyoróbokor tövébe húzódtak és ahol rájuk lelt a zöldfülű kis ember, de most nem kuporodtak bokor tövébe, nem törődtek fáradtsággal, félelemmel, tövis szúrásával, csalán csípésével, hanem mentek, gázoltak giz-gazon át, és követték a méhecskét, aki előttük röpködve mutatta nekik az utat.
Nagy sokára hét hegyen túl, takaros kis házhoz értek, s nagyot dobbant a szívük, amikor meglátták: mintha egy ismerős ház lett volna; kéményéből táncoló füst-bohóc és friss, fonott kalács finom illata szállt.
|
