Csak a valóságot álmodom,
új percek születnek ágyamon,
melyek mégis öregek, aggok,
csengő testbe zárt harangok.
Álmaimból elszöktek a színek,
szürke, fekete a virág ,mit viszek
a temető kapuján, mi tárva,
én, még az álmokban is árva.
Elkerül messzire a derű,
lábam alatt sárgán nő a fű,
hallgat a pacsirta, gubbaszt a tücsök,
vén halál ül a dombon, mellé ülök.
Szavaim morzsolom, a betű pereg,
fájnak az ujjaim, a szívem beteg,
már sóhajom sincs, könnyem is por,
lelkem sántán a földön gyalogol.
Csak a valóságot álmodom,
föl áll a halál, s én bámulom,
elindul, de nem hív, s nem int,
itt hagy élni, már megint.
|