Színtelen árnyak, fény nélkül tobzódnak,

futó vizek hátán pajkos hullámok hajóznak,

mintha megállt volna az idő sáros kereke,

útjaink csilló porából támadt dohos lehelete.

Hová, s merre tűnt el a gyermekkor világa,

a tüskés akácok mézillatú, hófehér virága,

és a rettegés a kicsi ablak függönye mögött.

midőn a sápadt holdvilág az égre költözött,

És hová az égbolt, s az alászálló napkorong,

a madárdal, s a zivatarfelhő, mely ott borong

a zeniten,- kérem az Úristent emlékezni segítsen.

Csend bolyong a lelkem szántóin, s mint lomha pára elül.

Felszakad az utolsó sóhaj, és a megfáradt test újra alámerül.