te adtál szárnyakat

fel sosem vehettem

csak ültem a földön

és néztem meredten

kómában révedve

úgy mint egy tetszhalott

szívem szorította

 a végső mondatot

a tavasz  itt hagyott

éjfekete földje

voltam a virágnak

mit sosem ültetnek

csak mindig kivágnak

madzaggal átkötik

hurokba sietve

könnycseppel szegelik

a fejfa keresztre

szirma hull sebekre

mosolyom almahéj

bánathúst fedi el

magházban feketén

szívmagom térdepel

dobogna fél ütem

bicsaklik nyögve szól

húsban a félelem

foga jár  zakatol

boldogság nincs sehol

jég verte alkonyat

horpadásán fekszem

didergő lélekkel

istennel veszekszem

ordítva üvöltve

szavaimat szórom

nincs imám se hitem

ördögnek adózom

életem egy polcon

napsugár bújik át

az alkonyfal résén

csendemet foltozom

hallgatással békén

békén a világgal

mindenről lemondva

álmaim és vágyam

már összepakolva

nyeli a csatorna

üresség semmivel

színtelen szivárvány

virágzó fák helyett

fölöttem csak márvány

fekete lapja fed

néhány szám pár betű

jöttem a semmiből

eltűnni egyszerű

szív helyén nő a fű