Szépen nézel a vészre,
hazudtál s te nem lépsz be,
helyette engem küldesz,
s integetsz, megjöttünk,
de valahogy mégse mi tündöklünk.
Kezed kitárod, mint a
nagyságos, kezén a tinta,
csak alaktalan foltok,
nyomdafesték a szánkba,
s imádságok hullanak a táncba.
Előre lépnénk vissza
a gyökerekhez, tiszta
erőből ölelhetnénk
mindent, ki velünk itt lent
lábal, később velünk szárnyal ott fent.
Anyád hogy van kérdezem,
s súlyos maszkom leveszem,
álarcom a Kányába
hajítom, s a kormányra
ültet ki vágyik kicsit magára.
|