| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Hullottak a bombák Ideje:: 08-09-2020 @ 04:28 pm |
|
|
|
|
Hullottak a bombák
Hullottak a bombák és sírtak a gyerekek. Volt lakó, aki imát mormolt s volt, aki hallgatott: sok ember jött le az óvóhelyre, amely fölött négyemeletes ház állott. Mert még állt, csak az ablakok törtek be a nagyobb robbanásoktól, légnyomástól. Én is imádkoztam Istenhez és a nyilasokhoz. Én nem figyeltem, csak hallhattam a rádióban, hogy õk a jók, mert szüleimtõl meg a házbéliektõl nem emlékszem véleményekre. Pedig már majdnem öt éves voltam. Csáky-u. 43. Ez sarokház a Csanádi-utcánál. Ide nyílt az egyetlen vészkijarat is. Kétszárnyú sötétzöld deszkaajtó.
Elõzõ nap az egész Csáky-utcában német katonák jártak-keltek. A házunkba nem jöttek be. Nappal szabad volt kimennünk, de csak a nyitott kapu elé, hogy ha kell, gyorsan be lehessen futni. Valamelyik némettõl kaptam egy allumínium villát, amelynek a végében ott volt a gyárilag beleütött horogkereszt a félre nézõ sassal. Pedig a sas úgy néz elõre, mint az ember, de addigra már ez sem mert a gazdája szemébe nézni. Azután még évekig ettem ezzel a villával, de valahogyan csak sokkal késõbb jutott eszembe, hogy az a katona, akitõl kaptam, ha át is jutott a Duna túlpartjára, ott már nem sok jó várta. Én meg a villát hamarosan használatba vettem. Évekkel késõbb a szüleim dobhatták ki. Ötvenes évek! Jobb a békesség!
44 karácsony este félbe kellett hagynom a Mennybõl az angyalt, mert egy olyan nagy robbanás rázta meg a házat, hogy azt hittük, most tényleg végünk van. Persze rohantunk lefelé a nagyedikrõl a pincébe. Ez a futás idõvel már olyan gyakorivá vált, hogy a földszínt 1-bõl a Kerekesék megengedték, hogy beköltözzünk hozzájuk. Kerekes bácsi volt az óvohely parancsnok. Innen gyorsabban juthattunk a pincébe.
Egy alkalommal már javában lent voltunk az óvóhelyen, amikor egyszer a számunkra legnagyobb robbanáskor a légnyomás kicsapta az óvóhely udvar felöli kulcsra zárt vasajtaját. Én is éreztem. Ki tudja, mennyit alakított szellemi lehetõségeim alakulásán. A legrémisztõbb ekkor következett. Másodpercekkel a hatalmas robbanás után a vészkijárat felõl, az utcáról kezdett dörömbölni egy férfi. Amikor visszadörömböltünk, akkor kezdett üvölteni:
- Emberek, jöjjenek ki, mert romokban áll a házuk!
Jött is az öreg Kerekes, õ mint parancsnok, és fölerölködött azon a 4-5 lépcsõfokon, levette a lakatot, majd a vaspántot és kitárta az ajtót. Óvatosan kikukucskált és intett, hogy mehetünk mi is. Nem sokan, de anyámmal én is kijutottam s megálltunk a járdán. Mellettünk a sarki festékbolt kirakatából egy csomó, hegyes aljú papír stanecli borult a járdára. Az üvöltözõ megmentõnknek nyoma sem volt. Én néztem föl egyedül:
- Hát Kerekes bácsi! Hiszen áll a ház! Talán a másik oldala?
- Jöjjenek le! Vissza! Visszaaaaa! - mondta a parancsnok. Lementünk. Most nem tette föl a lakatot, hanem máris kirohant a kicsapódott udvari ajtón. Pár pillanat volt. Már jött is, hogy csak egy pár ablak törött be, így azután megnyugodva, de fejcsóválva elreteszelte a Csanádi-utcára vezetõ, feleslegesen kinyitott ajtót.
Csak kicsit késõbb mondták, hogy velünk átellenben, de a következõ sarkon az iskola hülye módon átmenetileg lõszerraktár szerepet töltött be. Az robbant fel, amellyel, meg kell hagyni, nagy port vert fel.
Ki lehetett az a morbid állat, aki az utcáról így ránk ijesztett? Sosem tudtuk meg.
1945 január közepén a Csáky-utcából elmentek a németek, mert már nem bírták a golyózáporokat, az amerikai gépek bombáit, a közeledõ oroszok meg elõre küldték új szövetségesüket, a románokat. Nagy sietségükben a németek január 16-án fölrobbantották a gyönyörû hidjainkat, amely persze nagy zajjal járt, egyúttal az oroszok is megérkeztek. Meg a románok. Nagy volt a csetepaté. Lent voltunk a pincében. Szinte bedöntötték ránk a már halálra fáradt nehéz vasajtót. A katonák nagy kiabálással tódultak be és idegesen hadonásztak a géppisztolyokkal. De rögtön a nyomukban ott voltak az oroszok és lecsillapítpották a szomszédokat. Tényleg. Pontosan elõttem van a jelenet. Nem tudom, miért álltam én a nagy óvóhely kellõs közepén. Valahogyan még megijednem sem volt idõm.
Nem sokkal ezek után történt, hogy behozta és a porolóhoz kötve fejbe lõtte egy orosz azt a szegény lovat, amelyrõl már máshol tettem említést. A ló szemén látszott, hogy tudja, mi vár rá.
- Kusáty! - mondta azután a katona és elment. A Kerekes parancsnok és felesége, meg anyámmal mi ketten megkaptuk a ló bal hátsó combját le egészen a patájáig. Nagy munka indult a konyhában. Azt néztem. Pedig az udvaron nagy tülekedés lehetett, hogy abból a lóból ki mit és mennyit vághat ki magának. A tetemet pedig egyszerûen nem engedték megnéznem.
El sem tudom képzelni hogy ebben a szörnyû háborúban hogyan, de másnap megérkezett erdélyi szállásadónk egyik fia, Másztán Jani, meg annak barátja, Varga Zsiga.
Kerekesék még õket is befogadták. Jó emberek voltak azok. Mondták is, hogy igen jókor jöttek, mert olyan ebéd lesz, amire már régen nem volt mód. Fasírtot ettünk! Akkora terítés volt, mintha Kerekesék legkedvesebb rokonait vártuk volna. Mindenki a hasát fogta, úgy beettünk. Kerekes bácsi megveregette Másztán Jani vállát:
- Jó volt-e, Jani fiam?
- Hõ, nagyun jó!
- Azt tudod-e mit ettél?
- Há, fasírtot.
- Tán kicsit édeskés volt, merthogy lóbul van ez! - nevetett s lépett volna tovább, de Jani, aki a székrõl nézett föl rá, hatalmas sugárban egyenesen a parancsnokra hányta amit megevett.
- Ej, a szentségit, Jani gyerek! Most aztán megint gyorsan megéhezel, pedig itthon nincs más, csak lóhús. A muszka lõtte le itt a porolónál. - Erre Jani már ugrott is a falikúthoz, de végül már csak köpni tudott keveset. Az öreg Kerekesnek a nadrágját és a szürke munkásköpenyét is le kellett venni, mert cudarul nézett ki. A cipõjét a csapnál tisztította le, mert azt sem kerülte el az, amire Janinak már nem volt szüksége, csakhát meg kellett várja, amíg a fiú jól kilihegi magát.
- De hülye vagyok!
- Méééér, apja? - kérdezte Kerekes néni.
- Hát mé kellett nekem ezt elmondani? Most itt ülhetne szegény, jóllakottan.
Erre Jani kicsit lehajtott fejjel, száját törölgetve kiment az udvarra és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Én soha nem tartottam magam gonosznak, ezért máig sem értem, miért nyitottam ki Jani után az ajtót és halkan, vígasztalóan szóltam ki neki:
- Ne keseredj el. Maradt még egy pár fasírt...
Budapest. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-15-2021 @ 04:48 pm
| Hozzászóló: fényesi (Ideje: 08-10-2020 @ 11:22 am)
Comment: Mint egy filmnovella! Üdv. fTJ |
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 08-10-2020 @ 07:10 pm)
Comment: Fényesi, köszönöm szépen az olvasát! Öleléssel: PiaNista |
|
|
|
|
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 08-13-2020 @ 09:02 pm)
Comment: Laci, valahogy meggyőződésemmé kezd válni, hogy azok, akik nehéz sorsot éltek meg, sokkal empatikusabbak a világgal, az embertársaikkal, és sokkal jobban képesek élni és szeretni az életet. Nem utolsó sorban a humoruk is mélyebb, kiforrottabb. Ezért is olvaslak nagyon szívesen, most is élmény volt.
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 08-13-2020 @ 10:02 pm)
Comment: Béla, nagyon köszönöm az olvasást. Jól látod a dolgot. Teljesen egyet is értek veled! Üdvözlettel:
PiaNista |
|
|
|
|
|
