| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Elbrusz varázsa [ Fény panzió 90 ] Ideje:: 01-05-2021 @ 10:01 am |
|
|
|
|
Elbrusz varázsa
Fény panzió 90
Programunk második hetében az egyik kaukázusi köztársaságba repültünk. A fapados járat elkülönített elülső részét egy jéghokis csapatnak foglalták le. A többi utas stipi-stopi alapon szerzett helyet magának. A kísérőnktől ugyan hiába vártunk volna segítséget, mert jó időre eltűnt, sajátos különútjait egyébként már megszokhattuk. Társaim egy generációval előttem jártak, és tőlem mindig megkapták az életkornak kijáró tiszteletet, most is udvariasan előre engedtem őket. Elvégre egy göröngyös pályafutás jutalmát élvezték. A szemfüles Péter most is elemében volt. Azon nyomban kinézte és lefoglalta maguknak a legjobb panorámával kecsegtető ablak mellett a dupla ülést. Időnként helyet cseréltek és élénken magyarázták egymásnak a látnivalókat. Mögöttük maradt még egy hely, ahova senki sem akart leülni.
Hát az jutott nekem, ahol aztán kilátást teljesen eltakarta előlem egy hatalmas TV-készülék, amit feltűrt ingujjú gazdája szorongatott az ablak mellett. Ez egy derék izmos legény volt, aki megítélésem szerint nem testedzésnek, hanem inkább a gyerekkor óta rendszeresen végzett paraszti munkának köszönhette erőt sugárzó megjelenését. A televízió vadonatújnak látszott, mégis doboz nélkül szerénykedett, hiszen így is alig fért el az ifjú keble és az előző ülés háta között. De egyáltalán hogy engedhették felhozni az utastérbe? Bár még nagyobb kunszt lehetett a készülék megszerzése, hiszen emlékszem rá, annak idején magam is felárral pult alól jutottam az első színes tévémhez. A fiú eltökélten szorította szerzeményét, még rám nézni sem volt hajlandó, amikor feszengtem, hogy tán húzódna beljebb az ülésem oldalából. Azzal vigasztalódtam, hogy a korunk hőse mellett ülök, mert ő lesz a falujába diadalmasan hazatérő zsákmányszerző, akit egy nagy család vagy tágabb közösség fog ünnepelni. Az öregek előtt majd kiérdemli az ügyes legény, esetleg már a derék férfi rangját is. Csak hát tekergetnem kellett magam, hogy azért valamit lássak az ablakon keresztül a felhőgomolyok alkotta különös tájból.
Ekkor jött át hozzánk Kolja, aki a jégkorongosoknál telepedett meg. Magával hozott egy fiatalembert, akinek mosolygós képén egyből a szeme alatti furcsán erőteljes arccsont tűnt fel, amitől a profilján szinte folytonossági hiány látszott, ha bizonyos szögben oldalra fordult. Arról az északi tájról való volt, ahol a hónak vagy tíz fajtáját különböztetik meg, és mindet másképp nevezik. Egyenesen hozzám fordult és Kolja tolmácsolásával elmagyarázta, hogy rendhagyóan sűrű, és kövér hópászmákkal teli felhőzetet fogtunk ki, amit erőlködve szelnek a gép szárnyai. Hallottunk is egyfajta súrlódó, zizegő, de alapjában kellemes hangot, amitől a szférák zenéjére kellett gondolnom.
Csakhamar kiemelkedtünk a vattaszerű felhőrengetegből, és egy napsütésben fénylő, behavazott dombokhoz hasonló tájat láttunk magunk alatt. Kollegáim egyre élénkebben mutogattak egymásnak és lelkesülve nevezték meg ámulatuk tárgyát:
– Elbrusz! Az ott az Elbrusz! – A felhőtájból magasan kiemelkedve valóban ott ragyogott a fenséges hegycsúcs. A látványtól engem valami addig ismeretlen áhítat fogott el, nyaktörő mutatványokat produkáltam, hogy minél többet láthassak a csodából.
– Látod az Elbruszt?! -- kérdezte a mosolygós északi ember és továbbra is egyedül nekem címezte magyarázatait. Megfigyeltem, hogy Koljától elvárja a pontos tolmácsolást. Végre valaki respektálja küldöttségvezető mivoltomat! Váratlanul nekem szegezte a kérdést:
– Ugye érzed, hogy menyire hív az Elbrusz?! – Költői kérdésnek véltem és a felfokozott izgalmi állapotban öntudatlanul rávágtam:
– Érzem!
Újdonsült pártfogóm és Kolja nagy tanakodásba kezdtek, miközben jelentőségteljesen méregettek. Amikor végre bevontak a tanácskozásba, már annyira az élmény hatása alatt voltam, hogy nem is tartottam teljes képtelenségnek, ami ezután következett. Azt magyarázták, hogy szánkón fogok eljutni a csúcsra, ahol már várnak. Ha valóban őszinte és mély a lelkesedésem…
De amikor valóban elébem tették a szánt és a felszerelést, húzódozni kezdtem. Csak nem gondolják komolyan, hogy a felhőkön szánkózni lehet? Erre elmagyarázták, hogy amin csúszni fogok, az egy különleges halmazállapot. Az már inkább hó, mint felhő, de még hónak sem akármilyen. Megmondták a nevét is, amivel persze egyáltalán nem nyugtattak meg.
– Különben is minden a vaxoláson múlik!
Már jött is a sítalpak viaszolásának mestere, az egyik jég-korongozó. Közben a győzködésemhez Kolja is hozzátette a magáét:
– Jusson eszedbe, hogy másvalakit is megbírt már a felhő, ahogy azt a legnagyobb költőtök leírta. – Amikor mi magyarok csak néztünk, mint a moziban, szavalni kezdte:
Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel
Megkapta a felhőt mind a két kezével.
Bele kapaszkodott, el sem szalasztotta,
S nagy erőlködéssel addig függött rajta,
Mígnem a felhő a tengerparthoz ére,
Itten rá lépett egy szikla tetejére.
– Nahát, ez a Kolja! – ámuldoztak a kollegáim. Tettre kész természetüknek megfelelően máris lelkesen kivették a részüket az előkészületekből. Én pedig megszégyenülten hallgattam és megadtam magam a sorsomnak. Megjelent az egyik pilóta. Vállamra tette a kezét és bátorítóan szólt hozzám:
– Malagyec! – Győzködött, hogy bízzam bennük. Úgy fognak manőverezni, hogy zökkenőmentesen szakadjak el a repülőtől. Az álnok Péter is lelkesített:
– Ne félj, amíg minket látsz! – Hát ezt meg hogy a fenébe értsem? De mindegy volt már, legyen, aminek lenni kell. Most már csak azt vártam, hogy véget érjen ez a zűrzavar.
Amikor aztán egyszerre kinn találtam magam a felhőrengeteg tetején, többé már nem éreztem mást, mint határtalan nyugalmat. De ahelyett, hogy a lelkiállapotom ecsetelném, inkább azt sorolom el, amit nem volt módomban megtapasztalni, pedig máig nagyon érdekelne. Nem tudom, hogy ropogott-e a szántalp alatt a havas felhő. Azt se, hogy éles szél csapott-e az arcomba. Mennyire volt hideg? Vagy hogy vakított-e a végtelen fehérség. Nem volt módom megtapasztalni, hogy milyen meredek lejtő vezetett a hegyhez.
Ugyanis abban a pillanatban, ahogy kitettek, már el is tűnt a repülő, és egyből az Elbrusz szerpentinjén találtam magam. Ott aztán könnyedén lesiklottam egy titokzatos magasfennsíkra, ahova még a kiváltságos turistákat szállító felvonó sem jut el.
Kedves Guszti bátyám! Ha most ki akarnád számolni, hogy milyen sebességgel tettem meg egymilliomod másodperc alatt az ötven kilométernyi utat, kérlek, hogy ne fáradj, mert képtelen eredményre jutnál, és különben is, az utazásomhoz a sebességnek semmi köze. Mert igazából a távolság tűnt el egy villanásnyi idő alatt a szánkóm és a hegy között. És ehhez talán ki se kellett lépnem a világ tér-idő valóságából, mert egyszerűen csak valami szokatlan történt, mégpedig vagy a háromdimenziós térrel, vagy a negyedik dimenzióval, az idővel. Lábjegyzetben megadok néhány lehetséges magyarázatot, amit az ismeretterjesztő médiából ollóztam össze, de itt nem vesztegetek rá több szót, mert nem akarok a tudálékosságommal nevetségessé válni.
Tehát a fenséges Elbrusz ismeretlen fennsíkján találtam magam. Pontos tájleírást adni nehezemre esne, de fölösleges is volna, hiszen elegendő, ha emlékeztetlek rá, hogy láttunk mi már ilyet, amikor családi kirándulást tettünk az erdélyi havasokban. Ragyogó májusi időt fogtunk ki, amikor a porcukornál is fehérebb hó még nem kezdett olvadni, mert visszaverte a napsugarakat. De a bőrünkön már éreztük a verőfény erejét, ezért hiába volt hűvösen friss a levegő, egyszerűen nem lehetett fázni. Mi csak szolidan napoztunk, és néztük, hogy micsoda eleven élet bontakozott ki a hóbuckákon. Megbámultuk, hogy a fitneszmániás hölgyek bikiniben síeltek a lankás lejtőkön. Galambepéjű hitveseink ránk is olvasták, hogy biztos nem a napsütésben szikrázó havaktól káprázik a szemünk.
Hát az én tündéri hegyemen is hasonló nyüzsgés fogadott. Különös kirándulók síeltek, szánkóztak, hógolyóztak, napoztak és csoportokba verődve viháncoltak. De hamarosan rájöttem, hogy nemcsak hozzánk hasonló futó vendégek üdülnek itt, hanem törzstagok is. Akik e varázslatos tájon igazán otthonosan sziesztáztak… azok valójában a Bibliából és a képzőművészetből ismert lények… hiába kerülgetem, végül csak le kell írnom a nevüket: az angyalok. Megdörzsöltem a szemem, de túlságosan nem ért váratlanul a látványuk, mert a tudatalattimban vagy az álmaimban talán már otthonosak voltak. Lenge öltözékeiket az ábrázolásokról ismert változatosságban viselték, akár egy divatbemutatón, ám nélkülözve minden frivolságot. Egyet se láttam, aki a napozás hevében félrecsúsztatta volna a tunikáját.
A hiúságomat legyezgette, hogy igazolva láttam egy régi sejtésemet, miszerint az angyalok szárnyai csak dekorációk. Szemmel láthatóan megkönnyebbültek, amikor lecsatolhatták a kényelmetlen kelléket, ami talán még a repülésnek gondolt suhanásban is zavarja őket.
Nekik se lehet kényelmes a mennyben folyton szem előtt lenni. Úgy látszik, hogy a földi küldetésük és a felsőbb régiók közt félúton szívesen pihennek meg itt, de azért mértéktartóbban vigadtak, mint a magamfajta jövevények, akik közül nem egy extázisba esett a hely varázsától.
Szóval megérkeztem, és senki nem kérdezte, hogy mit keresek köztük. Már várt az őrangyalom, ami szintén nem keltett feltűnést, mert ahogyan észrevettem, más halandók is voltak beidézve hasonló jelleggel.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 01-05-2021 @ 10:01 am
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 01-05-2021 @ 05:47 pm)
Comment: Megleptél, Tibor, nagyon nem kicsit. Olyan hirtelen vettél ki a valóságból, hogy visszaolvastam, kerestem a határt, de olyan hirtelennek találtam, hogy nem is gondolkodtam rajta, aztán meg vittek a leírásaid, az új szereplők. Érdeklődéssel várom a folytatást (hogy a fenébe fogsz visszakeveredni?).
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: thyborc (Ideje: 01-05-2021 @ 07:52 pm)
Comment: Kedves A_Léb! Köszönöm az őszinte érdeklődésről tanúskodó kommentet. Szívélyes üdvözlettel: Tibor |
|
|
|
|
|
