| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Míg van mit mondanod Ideje:: 05-02-2021 @ 04:05 pm |
|
|
|
|
" Tovább menni, ha nagyon akarnék, tudnék - de stoplámpád szeme, rég eltűnt az éjszakában."
Szél tépi a fákat, fázom. Harangoznak. Szürkeség kapaszkodik belém most, hogy nem vagy. Az idő lelassult. Szétbontom az órákat, napokat, éveket, hiányod magánzárkája ellen.
Beletaposok a gázba. A kilométeróra száztízet mutat.
Mehetek, véget nem érő éjszakákon, ahol maguknak követelik a reggelt az emlékek. A szavak magukban hordják a pillanat hangulatát, mint óriási fehér ágyat, a gondolatokat letakaró fehérséget. Fényszóró vág a szemembe. Az érverésem gyorsul, a szájam kiszárad, mint a szerelem első napjaiban. Pedig tudom, hogy nem te jössz. Bárki jöhet. Egyedül te nem.
Mégis belefúrom a szemem az éjszakába, ahol egy - két percig csóvává gyullad a remény, hogy újra szétégetjük egymást. Már megkeményedett az arcom a hallgatásba, miközben életem újra összerakni kell.
Egyre mélyebb a csend.
Szétázott az arcod a sírástól, de elvettél tőlem mindent: órákat, napokat, éveket. A nem múló időt idegvégződéseimben, arcod megszázszorosodását, árnyékunkat a végtelen időben.
Most a réseken át besüvít hiányod, mégsem nyúlok a telefon után - amíg bírom. Egyre gyorsabbak mellettem a kilométerkövek, a gép alattam egy agyonhajszolt test. Vállal belököm éveim kapuját, a szél befúj a rozoga ajtó alatt. Mit mondhatunk még egymásnak, mint a repülni vágyó galambok. Hisz már nem is figyelsz.
A színek már megkoptak bennünk, agyongyötörtük egymást, belefáradtunk az örök bizonyításkényszerbe, a veled akarok élni görcsös ragaszkodásához, miközben igazgyöngyeinket elvitte a folyó.
Nem fogy az éjszaka. Az idő nem mozdul a néma városon. Kihalt ablakok mögött alszik a múlt, a jövő, a jelen.
Valahogy nem így képzeltük el önmagunkkal vívott párbaját.
Lassan lejt az út. Fák gyökércsontváza kapaszkodik, élni a földbe. Lerágták az évszakok a húsunk, csontvázunk maradt csak. A szerelem csontváza.
Most már mindegy. Távolodik a kapaszkodó, az átvitatkozott éjszaka, egymás előtt meztelenre vetkőztetett életünk. Ennyi maradt. Már ugrásra kész a nappal. Széttöri az éjszaka időtlen feketeségét, ezt az ember nem járta vidéket. Majd a koránkelők, éjszakázók szürke arcát, a kialvatlan szemet a megvakult tükörben.
Nekitámaszkodom a végtelennek tűnő jelennek, s hiába csuknám magamra az ajtót, nincs erőm leállítani a vetítőt. A kocsi sikít a rossz úton. Elrántom a kormányt, életünk végéig eléghetetlen filmtekercsek. A kerekek sikoltanak a kanyarban. Kezem nyugodt, nem lapul görcs a reflexben.
A part kihalt. Mozdulatlan. Mint a kövek, a vizek némasága.
Ami előtted volt, valószínűtlenül ott maradt köztem és az élet között.
Kihalnak a színek, magaddal vitted titkukat. A múlt metszett képeit, a csodát. Visszanézek. Még zászlóink lengenek. Útjelzők. A virágok lehajtják fejüket. Nem néznek a szemembe, amikor átszakítom a célszalagot.
(Nagy János)
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 05-16-2021 @ 08:00 pm
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 05-16-2021 @ 08:01 pm)
Comment: Nagyon jól megírt próza. Élveztem az olvasását. |
|
|
|
|
|
