| az éjszakába nézek, farkasok falkái
törnek át a csenden, ablakot zörget
ez az ősz, szerelmes évszakomba
sóhajts haza engem -
megtántorodom, nehéz ez a báránybőr
jelmez, s én vagyok a célpont, benne,
míg mások alszanak;
arc, arc mellett, bejártam már a szobákat,
életem űztem a lápos és zsombékos tájra,
mint a vadász a vadat -
közben lelkem sirályként repül,
hisz roncsföld ez az élet, s az ég húrjára
feszítem magam, csak szárnyaim suhognak.
Felhő feszül a táj fölé, mondom -
s e nyikorgó ágyon ébredünk reggelente,
aztán elindulunk az asszonyok arca előtt,
esténként a zsúfolt vonatokra gondolunk,
emlékeink tüzétől átizzadva, álmaink hazautaznak;
Szeptember szerelmem keresztútjain, csak
koldus szél rikoltoz, kezem üres, napok patái
rúgnak csak előre, kihaló kráterek peremére
ül a szél, szememben fáradt a bánat,
bozótokat növeszt a dér;
csonkig égtek az ígéretek,
eljátszottuk végig életünk dermedten,
október-gyűrött verseim felkiáltójelek a semmibe,
ebben a csendben botladozom,
a buszok kereke kudarcot zokog,
a hasonlatok a semmibe vesznek,
s megáll a pillanat -
egy nő az ablakban,
mellékszobai fekete a zene,
egy szerdai-kapu nyikordul,
sodródom a tiszai vontatókkal,
a helyemről az ellenkező irányba haladok,
a verseim közé lépek,
ezt szeretem:
a huzatos vodkát a csontokban,
olyan mintha állna a látszólag tehetetlen szív,
majd kisietve az ajtón
a sárkányhoz
a hőshöz
a barlanghoz
egyre mélyebbre: a lényeghez
hisz győzni kell
|
|
|
|
|
