Ösvényen árad a korai sötét,
lassan kinyílnak az égi terek,
a hold is elhúzza felhőfüggönyét,
égbolton virraszt a csillagsereg.

Egy magányos vén ember üldögél,
kopott kabátos őszes idegen,
ki lelkében tavaszt már nem remél,
egy padon vár a régi ligeten.

Ma régmúlt szerelemről álmodik,
valaha ketten ültek e padon,
egy szép leánnyal csókolóztak itt,
forró vágyuk folyóján áradón.                  

Most is érzi hajának illatát,
hiába telt azóta oly sok év,                     
e szép emlék suhan a parkon át,
és a sokszor suttogott női név.          
                                                                      
Az öreg felkel, lelke oly nehéz,
haza kísérik már a csillagok,
egy hosszút sóhajt, majd az égre néz,
ott fenn a csillaggá lett lány ragyog.