Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ:
csak nyúlik a végtelen,
a mosoly úgy talál
fűn fekve, háton
és az álom úgy idomul
a térhez -várj, kitalálom,
mint egy a héthez…
Szálló könnyű hinta
kéklő éjhatáron
leng körbe-körbe,
kitágul világom.
Van, ki nem vétkez’?
..hát barátom, ezt
most úgy se hinnéd,
a szó előjött innét,
várj csak, hallgasd,
mint zene fülkagylóhoz..,
a fény szemfenékre ér.
Mikor minden megáll,
a pilla lehunyva vár,
mert a méz igéz:
ott van az a lány.
Van valami még,
mindjárt citálom:
édes kis semmiség,
amit a szív érez,
sebesül, s kivérez.
Szerelmes lettem
élő szavaidba,
kóros, mérgez mézed,
megmérgeződöm,
kíváncsian teérted,
únásig érdekel,
hogyan születnek
kínzó miértek
és az az intenzív
lenni akarás
a nagy semminél
mitől lenne más?
Mert minden itt van,
táncot lejt lépted,
halál-lándzsák közt,
halandzsázva jössz,
mindegy… nem érted..
Mint a piros vért
tiszta tampon issza,
pironkodom, szavam
honnan tér majd vissza.
Fejünk befedjük,
nem tudjuk, miért,
de megfejtjük együtt,
vagy hatástalanítjuk
azt az édes mérget,
mely, mint a tej,
vagy őrülten éget.
Szabad a vers, mint
szabad a csók, ha az
ajkak oly csókolók,
mint szellem-tüzek
keveredő lángja,
rím nélkül nem megy,
minden oly hiába.
nem fáj, oh, nem,
ha örömteli a
szüzesség halála.
Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ,
csak csodás mélykék ég,
régvolt óta váró,
csóvás pántlikák,
megannyi tű és még
megannyi porrá tört
ezüstszín testiség!
Barlangokba tapadt
élet kezdemények,
már láttam mindent,
mégis, mit remélek?
Hogy újra lesz a volt,
szemfedőnek való
elmúlt szép emlékek,
földillatú gyökér,
alulról szagolt?
Révülj, riadj, ébredj,
kelj föl gyönge mába,
még pislákolnak
ringó gyertyafények,
de füst száll nyomába.
Figyeld, figyeld, hogy
nyúlik a végtelen,
eonon, éteren,
s a tér, mint zene
ismét hozzám simul,
Lásd, minden itt van,
amit a szív érez,
míg végül elcsitul.
Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ!
Estet, hajnalt festek,
kitárul az ég,
a csodák látszanak,
ökörnyál úszik
Naplement' előtt.
Kormos házfalak
közt füst lebeg,
s fut egy kisgyerek.
Feketék a fenyők.
Amott, ni, két fa egybenőtt,
kérgükön mászik egy
vörös szarvasbogár,
"..elmúltak, meglevők..",
talán nyugtot talál
egy kósza gondolat,
s homlokránccal nézi
hogy száll a kismadár.
|
|
|
|
|
