Kell még egy végső vers,
amiben színekké folynak,
lobogjanak a régi rímek.
Ragyogjon ében éjben
száz türkiz csillag
titkolt világom közepében,
és a szívem dobként
üsse az ütemet.
Legyen majd egy íbisz,
mely örök álomszőnyeget
sző nékem és égi fészket,
végül pedig a síromig visz,
ahol a kezdet lesz és a végzet,
utószor pedig a kárhozat.
S ott magam leszek
sáros temetés rítusában
vérvörös könnyeimmel
bíbor szólamokra feszített
és bűneimtől megtisztult
sápadt áldozat.