A kisgyermek e szokatlan és szép nevet, hogy Arti (Artemon) a görög származású szülészorvostól kapta. Krisztina megkérdezte, hogy mi jutott eszébe először róla, amikor meglátta. Az orvos azt mondta, hogy egészséges és szép kisgyermek. Mivel a névadás gondjával is egyedül kellett Krisztinának megbirkóznia, a kisfiának elsőként az Artemon nevet adta, amely görögül egészségeset jelent. Megint puszta véletlen, hogy a két keresztnév (Artemon, Adelmár) betűelemei zömmel megegyeznek egymással.

Vajon e hasonló hangalakok a véletlenen kívül lehetnek-e egyéb kapcsolatban is egymással? POLGÁRHY ARTEMON MÁTÉ és MÁTÉ MÁRK ADELMÁR

Bár a számtan nem volt soha az erőssége, úgy gondolta, hogy matematikailag ennek erre a véletlenre nem sok esélye van. Joel várt egy hosszú, ünnepélyes pillanatig, majd mint aki nem jól értette a választ, újra feltette az előző kérdést. - Tisztelt bírónő, felteszem konkrétabban az iménti kérdésemet. Meghalt egy csecsemő, és az édesanyját gyilkossággal vádolják. Ismeri-e, kapcsolatban áll-e, állt-e valaha, esetleg van-e bármilyen érzelmi viszony ön, és a vádlott, vagy bármely közeli hozzátartozója, esetleg a meghalt csecsemő édesapja között?

A bírósági teremre hirtelen döbbent csönd telepedett. A hallgatóság agytekervényei néma lassúsággal emésztették meg magukban az elhangzottakat, majd egy alig hallható, halk suttogó zsongás töltötte be a termet, de csak néhány pillanatig. Joel aki hétfajta macskaszőrt hordott a tarsolyában ilyen célra, meg mivel hivatásából kifolyólag pontosan ismerte a pletyka természetét, meg minden pletykás ember működését, így hát rögtön tudta, hogy a hallgatóság is tudni véli, amit ő eddig csak sejtés szintjén érintett gondolatilag.

A bírónő agya is lázas gyorsasággal pergette le adott válaszából elágaztatható valamennyi következményének lehetséges végkifejletét. Az ügyész az orra hegyére tolta szemüvegét. Mögüle nézett egyre kíváncsibban az ifjú Herkulesre. - Nem tudom hova akar kilyukadni a tisztelt ülnök, vagyis állnok úr, de mivel a per egyetlen szakaszában sem derült ki, hogy ki volt a csecsemő édesapja, véleményem szerint lehetséges, hogy ezt még maga a vádlott sem tudja, így hát biztosan állíthatom, hogy e hivatalosan nem létező személlyel nem állhattam semmilyenféle viszonyban vagy ismeretségben! - A bírónő nem bírta leplezni cinizmusát.

- Keeedves, bíííííró nőőő! - Joel innen kezdve, mint egy matematikaprofesszor, aki secundás hallgatót vizsgáztat, kérdezte: - Ha a vádlotton kívül látszólag senki nem tudhatja, vagyis mi sem tudhatjuk, hogy ki a csecsemő édesapja, honnan olyan biztos ön abban, hogy nem ismeri, és nem áll vagy állt vele közelebbi kapcsolatban?

A kérdés egy freudi gondolat kapcsán született meg Joelben. A bírónő megint belesétált egy lélektan-logikai csapdába. A csapda lényege abból állt, hogy a válaszadó a válasszal mit akar elsősorban elhitetni? Mire helyezi a fő hangsúlyt? Aki megfelelően tárgyilagos, válaszul azt felelné, hogy mivel nem tudja, kivel kellene kapcsolatban lennie, ezért nem tud válaszolni a kérdésre. A bírónő válasza viszont azt sugallta, hogy legelőször is tagadja a kapcsolatot, még akkor is, ha látszólag nem is tudja, mit kellene tagadnia. Joelnek mint profi lélekbúvárnak egyszeriben derengeni kezdett, hogy a bírói tárgyilagosság körül tehát lehet hogy valami nincs egészen rendben.

A kérdés, a körülülők szemében, mint egy metsző penge hasított bele a levegőbe. A bírónőről látszólag lepergett a kérdés éle, a hallgatóságban viszont felébredt a gyanú, hogy több lehet a kérdés mögött, mint pusztán vaktölténnyel történő lövöldözés, és mások is néhányan a hallgatóság közül összesúgtak. Talán nekik is feltűnt már valami nyilvánvaló dolog.

Erre a bírónő is egy kissé belülről elbizonytalanodott. A jogi egyetemet egy nem túl távoli városban végezte nem sokkal ezelőtt. Az évfolyamtársnői közül néhányan biztosan emlékeznek arra, hogy nagy férfifaló hírében állt huszonévesen, diákkorában. Mégis szinte csaknem lehetetlen, hogy hajdani valamelyik szeretője és a halott csecsemő között bármiféle összefüggés gyanítható legyen. Itt a városban pedig alig volt, van férfiakkal kapcsolatban, vagy talán mégis? - Nem, lehetetlen, az nem lehet!!!

Joel, mint kisvárosi férfiember természetesen értesülve volt a nemrég idekerült bírónő hajdani bővérűségéről, és úgy ítélte meg, hogy egy blöffölést megér, de úgy látszik nem lett jól kitapintható eredménye.

Rossz helyre nyúlt volna? Vagy a bírónőnek tényleg nincs tudomása ilyesféle összefüggésről, vagy olyan jól leplezi, hogy még az ő szemét is megcsalja vele??

- Tisztelt ülnök úr, a továbbiakban készséggel felelek egyértelműen erre a kérdésére, hogy a hallgatóságban időközben felmerült gyanút eloszlassuk, ha a vádlott végre nyilatkozik ez ügyben, és végre megtudhatjuk, hogy ki is volt a meghalt kisgyermekének édesapja.

Úgy tűnt, nem is akarta a cinikus gúnyt a hangjában elleplezni. Hiába fordult e pillanatban mindenki szinte egyöntetűen a vádlott felé, a fiatal lány kősziklaként vagy talán inkább jéghegyként állta az átható tekintetek kereszttüzét, és Joelben a lány iránt érzett tisztelettel együtt megszületett a felismerés, hogy a vádlott inkább le engedi vágni a nyelvét, mint hogy elárulja azt, aki állapotában, amely minden nő számára szentség, magára hagyta.

Joel maga sem, de a hallgatóság sem, sem a bírónő, de még maga a vádlott sem tudta, hogy a védővé átvedlett ülnök, a rendelkezésére álló pókhálónyi tényanyagot, a finom ösztöneit, ember- és életismeretét követve, milyen közel járt a megrontó szörnyeteg szívéhez. Az első összecsapás vér nélkül ért véget, de Joel újabb fegyvert vett elő a tarsolyából. - Szeretném megtudni, csak azért, hogy a bíróság kompetenciáját minden kétséget kizáróan biztosítsuk, és rögzítsük, milyen vallási felekezethez vagy világnézeti csoporthoz tartozik tisztelt bírónő?

A bírónő látszólag meglepődött a kérdésen, de aztán azzal a meggyőződéssel, hogy csak időhúzási kísérlet ez az idegesítő stílusú férfiembertől, hogy mihamarabb túl legyen rajta, ezt a válaszát is elhadarta. - Katolikus családba születtem, de hovatartozásomat tekintve az ateista humanizmus híve vagyok, de ezzel együtt tiszteletben tartok minden másként gondolkodót - mondta a bírónő, és úgy gondolta, hogy ezzel túl is jutottak ezen a témán. Azonban Joel észrevette az ügyészt, amint finom, lassú apró fejbiccentésekkel és kezének hüvelykujjaival elégedetten malmozva elmosolyodott, mintegy jelezve, hogy jó helyen kapirgál a védővé átvedlett ülnök szürkeállományának tyúkanyója.

Úgy látszik az ügyész úr remekül fog szórakozni. Joel ráharapott a megszimatolt és elévetett koncdarabra. És erre hirtelen a vádlotthoz fordult. - Kisasszony, elárulná a bíróság előtt, hogy jegyzőkönyvbe vegyék, hogy ön és családja melyik vallási felekezethez tartozik? A vádlottnak újra visszatért az előbbi tiszta egészséges hangja, és ijedt macskaszeme most némi parázzsal telt meg, amikor tisztán és áthatóan válaszolt a feltett kérdésre.

- A szüleim az izraelita hitfelekezetnek voltak aktív tagjai, amíg a nagyapám élt. Anyám, édesapám halála óta nem gyakorolja a vallásunkat, és legjobb tudomásom szerint már hivatalosan sem tagja a helyi gyülekezetnek, a családunkból tehát már csak egyedül én. A bírónőtől egy kissé lejjebb és néhány centivel hátrébb helyet foglaló ügyész önelégülten, mindegy biztatóan biccentett egy nagyot a fejével, és kényelmesen hátradőlt az őt megillető széken.

Joel-nek ekkor hirtelen eszébe ötlött, hogy valamikor, talán hónapokkal ezelőtt, az egyik este, kávézás közben apja és egy másik jogász arról beszéltek, hogy az újonnan kinevezett bírónő a büfében magáról megfeledkezve szidta a zsidó bankárokat, az önkényes kamatlábemelés miatt. Még szerencse, hogy néhány kollégájukon kívül más nem hallotta - vélelmezte az édesapja.

Joelnek pedig megint dezsavű érzése támadt. Hát persze, hiszen édesapja pontosan az itt ülő ügyésszel beszélt erről a dologról. Most pedig, Joel, mint a vadászkutya, amelyik vérszagot érez, kétszeres erővel tört előre az újonnan megszimatolt, friss húsdarabokért.

- Tisztelt bírónő, az imént azt nyilatkozta, hogy nincs a vádlott vallási felekezeti hovatartozásával szemben önben semmiféle előítélet vagy ellenszenv. Soha egyetlenegyszer sem fordult elő önnel, hogy nyilvánosan szidta volna a zsidókat, vagy esetleg zsidó bankárokat? - kérdezte kemény, nyomatékos hangon a vádlott mellé álló Joel.

Tudta, hogy ha sikerülne a perben a felállott bíróság kompetenciáját minden kétséget kizáróan az alapos gyanú árnyéka alá vonni, úgy az érvényben lévő törvények szerint súlyos eljárási hiba miatt a vádat ejteni kellene, és ennek következtében az ügyészségnek ugyanezzel a váddal nem lehetne a vádlottat többé perbe fogni.

A bírónő elszédült egy pillanatra. Halványan derengve eszébe ötlött a bírósági büfében egy szűk társaságban, ott sem túl hangosan megejtett kijelentése. Ki gondolta volna akkor, hogy ezt az elhamarkodott kitörését, amelyet persze nem is gondolt egészen komolyan, egyszer majd valamikor, valahol, valaki, akit akkor lát életében talán először, a fejére olvassa?

Szentül megfogadta, hogy ebben a porfészeknyi kisvárosban ezentúl jobban ügyel majd arra, hogy kik előtt és mit mond felindultságában. Ránézett a mellette ülő ügyészre, és azon törte a fejét, hogy vajon mit tudhat ő az esetről. Kétségtelenné vált a számára, hogy a bírósági gyakorlatban oly sokszor megalázott öreg kis róka nem fogja az ő kedvéért a mundér becsületét védeni.

Az ügyész az orra hegyére tolt szemüvege fölött nézett kárörvendő mosollyal a bírónőre. Még csak az kéne, hogy egy jogász kollégája tanúskodjon ellene. - Ülnök úr, mint már említettem a vádlottat nem ismertem e vádemelés előtt, így hát nem lehetett vele szemben semmilyen előítéletem!

Joel-ben megvilágosodott a felismerés, hogy az öreg róka nem igazán akarja a bíróság kompetenciáját kétségbe vonni ebben a perben. Sőt, egészen úgy látszott, hogy valószínűleg a vád ejtése mellett sem tenné le emiatt a voksát, hiszen ezzel elismerné a hibákért a felelősség legalább egy részét. Valószínűleg csak a nyugdíjig hátralévő egy-két évre akarja biztosítani magának az álláshelyet úgy, hogy a bíróság új üdvöskéjét ilyen apró kis hibafoszlányokból font kantárokkal a kezében tartja. Valószínűleg nem akar egyebet, mint az erőviszonyokat visszarendezni egy másik kis háborúban, amelynek ott ők a főszereplői. Apjától tudja, hogy az új vezetés, amely a jelenlegi kormány bizalmát élvezi, meg szeretne szabadulni a régi nomenklatúra elvtelen szekértolóitól. Az új tapasztalatlan üdvöske pedig úgy látszott, a legnagyobb örömmel kész lenne önteni kifelé fürdővizet és gyereket egyaránt, idézte fel magában nagynénjének szavait Joel.

Ennek a háborúnak egy apró kis mozzanatát elcsípte és elraktározta egy későbbi időre, hátha még előszedhető lesz később, és jó lesz valamire. A bírónő tudta, hogy csapdába került. A jelek szerint itt most nemcsak a csecsemőgyilkossággal vádolt lány ül pellengéren, hanem szemmel látható, hogy ő ellene is összeesküdtek a régi Avantgard emberei. Ebben a harcban pedig most itt nem lehet győztes. Odahajolt az ügyészhez, és néhány rövid tőmondatot súgott a fülébe. Az a néhány rövid mondat, amit váltottak egymással, a jelenlévők számára egy örökkévalóságnak tűnt. Az eredményeképpen az ügyész négyszemközt kívánt beszélni az ülnökkel.

A jelek szerint az ügyész egyezséget kötött a bírónővel. Valószínűleg végleg eldőlt, hogy az öreg dr. Túl-koros Árpi bácsi ebből a stációból fog nyugdíjba menni. Az ügyész felismerte, hogy az ülnök mire játszik. Felajánlotta, hogy a vádat, ugyan ilyen indokkal nem fogják ejteni, de az elhangzottak alapján minden lehetségest meg fog tenni azért, hogy a vádlott egészségügyi, és egyéb körülményeire való tekintettel beszámíthatatlannak nyilvánítsák. Ha ez nem lehetséges, akkor megkísérli elérni, hogy ugyan súlyos, de csak felfüggesztett büntetést kapjon. Ha kell, a legvégső esetben a vád meghatározása kerül más kategóriába.

Ennek egyedüli feltétele volt, hogy a bíróság kompetenciáját veszélyeztető kérdés nem fog több elhangozni, és hogy ennek az egyezségnek a jegyzőkönyvben ne maradjon nyoma, az ülnöknek végig kell játszania a szerepét, és végig kell mondania védőbeszédét, kihagyva belőle a jogi testület valamennyi tagját, valamint mondandóját nem védőbeszédként, csak szakmai tényfeltáró és kiegészítő szónoklatnak jegyzőkönyvezik.

Joel nagybátyjától tudta, hogy a Kéktündér csúfnevet a bírónő illesztette a vádlottra, amikor még nem lehetett tudni, hogy ki lesz a bíró a perben, és azt is tudta, hogy a bírósági testületben erre mások is határozottan emlékeznek. Joel beleegyezett az ajánlatba, azzal a feltétellel, hogy ezt rögtön írásban is rögzítik, amelyet azonnal megsemmisítenek, ha a vádlott szabadon eltávozik. A bírónő hallani sem akart írásos megegyezésről. Ekkor Joel kilátásba helyezte, hogy a következő kérdése arra fog vonatkozni, hogy ki találta ki és milyen körülmények között akasztotta a vádlottra a Sötét-kék Tündér csúfnevet, majd kilátásba helyezte, hogy ha kell, tanúkat is elő fog keríteni ez ügyben.

Ha pedig ez még a kinevezése előtt történt, honnan tudta, hogy a vádlott gyakran visel kék ruhát, ha előtte nem ismerhette. A bírónővel fordult egyet a világ. Azonnal szünetet rendelt el. Abból a tényből, hogy meggondolatlanul csúfolódott a vádlotton, nagy baj is származhatna. Ha kiderülne, hogy a lányt arról a Kéktündérről nevezte el, aki Pinokkinóból, a halott fabábuból élő kisfiút varázsolt, a vádlott pedig pont fordítva, akkor ha mindennek nem is, de népszerűségének, valamint az objektivitás vélelmének azonnal vége lenne. Arról nem is beszélve, hogy az iménti kijelentése alapján a szavahihetősége és tárgyilagossága is erősen megkérdőjelezhetővé válna.

Az alig várt szünetben az öreg Rhédey hirtelen eltűnt egy időre, miután hosszasan beszélt az ügyésszel. A szünet egy kicsit hosszúra sikeredett. Már jó néhány perce minden érintett elfoglalta a helyét, csak Rhédey ülnök hiányzott még. Amikor a bírónő többször egymás után látszólag türelmetlenül az üres helyre tekingetett, a hallgatóságból valaki megjegyzésként hozzáfűzte:

- Biztos Vándorveséje van

. A terem egyszeriben átváltozott. A bent ülő tizennégy inkvizítorból, tíz egyszeriben végérvényesen hús-vér ember lett. Újra mind átváltozott valami mássá. Valaki édesapává, valaki testvérré, valaki baráttá, valaki feleséggé, valaki pedig csak egyszerűen egy emberré, és csodák csodája mindnek visszatért egészséges humorérzéke. Még akkor is hallatszott némi kuncogás, amikor Rhédey, a komoly, tisztességben megőszült tisztiorvos kicsit késve ugyan, de visszabicegett a helyére.

Csak egyedül a vádlott maradt meg rendíthetetlenül Hókirálynőnek. Joelnek gyanús lett volna, hogy miért nem kezdik meg rögtön a tárgyalás folytatását, ha nem lett volna biztos abban, hogy most valami szokatlan művelet készül odakint a háttérben. Valami forr, valami buzog. Joel ez idáig, mint valami középkori alkimista, összekeverte egymással az alapos gyanút, a rágalmazást, sejtéseket, a tényeknek bizonyos lényeges vagy lényegtelennek tűnő foszlányait, ezeket összegyúrta egy galacsinná, majd megfürdette a zsarolás levében, és egy fenyegetéssel, amelynek súlyosságát csak azok értették meg igazán, akiknek szólt, alágyújtott.

Most pedig várta, hogy mi fog kijönni a kémcső száján. Ami kijön lehet olyan, hogy robban, lehet hogy bűzlik, de abban egészen biztos volt, hogy mindnyájan sokáig emlékezni fognak rá. Hogy pontosan mi fog következni, azt Joel szerint ebben a teremben hárman már igen jól tudták. A bírónő, az ügyész, és Rhédey az egyik ülnök.

Joel Whincence istenhívőként sem remélte volna, hogy az ördög kevésbé okosabban védekezik, mint ahogyan támad, és valami olyan szörnyeteg fog csak a falak mögül színre lépni, amely nem eszi meg sem a káposztát, sem a kecskét, mégis jól fog lakni. A szánalom, amelyet ez iránt a szerencsétlen vádlott iránt érzett, most ólomsúllyal nehezedett lelkiismeretére. Vajon mit követett el azzal, hogy így összekuszálta a dolgokat. Vajon helyesen rakta-e össze lelki műszerében a drámai kirakós-játék elemének darabkáit, jól ítélte-e meg ilyen kevés információból azt, ami a háttérben történt vagy történhetett. Vajon nyilvánvalóvá lesz-e valaha, hogy milyen események zajlottak le még ezen egyszerűnek látszó kisvárosi drámai epizód hátterében? És vajon egyedül volt-e abban a meggyőződésében, hogy ez a lány gyermeke erőszakos halálában ártatlan. S végezetül de nem utolsósorban az a megérzése, hogy a bírónő különös, de jól leplezett ellenszenvvel néz a vádlottra, vajon olyan okokra támaszkodik-e, amilyet ő a háttérben gyanított. És végezetül, ha mindent helyesen gondolt és látott, vajon megtett-e ezidáig mindent a siker érdekében?

A bírónő ekkor egy gondosan összehajtott papírszeletet adott át Joelnek, és intett, hogy folytathatja beszédét. Joel megnézte a papírlapot. Nem volt rajta más, csak az alján a bírónőnek és az ügyésznek a hiteles aláírása, valamint a mai dátum. Joel diadalként élte meg a dokumentum kézhezvételét, és most már biztos volt abban, hogy akár beszámíthatatlanság, akár egyéb ok miatt, de a lány nem fogja életének elkövetkező éveit börtönben tölteni. Ha fogadni kellett volna, akkor arra fogad, hogy Rhédey, aki egy kis mézért akármire képes sánta Medve, kieszközli, hogy a lány megússza egy rövid ideggyógyászati kezeléssel.

Joel pedig felállt, és beszélt, és beszélt. Minden erejét, és jóindulatát megmozgatta, hogy összegyűjtse és a hallgatóság számára is közérthetően megláttassa azokat a tényeket, amelyek a véleménye szerint a vádlott ártatlanságát lélektani szempontból igazolják. Felhívta a figyelmet a bizonyítékok közvetett voltára, és mellérakta azokat az érveket, amelyek tévedése esetén legalább enyhítő körülménynek látszanak.

Kiemelte annak fontosságát, hogy a vádlott egyedül néz szembe a váddal, amely bizonyítja az egész világgal és az igazságszolgáltatással szemben való feltétlen bizalmát. Méltatta szolgálatkészségét, hivatkozott fiatal korára, éretlen, még fejlődő személyiségére, a lelki támasz és szerető mentor, valamint a gondviselő édesapa hiányára, a család nehéz anyagi körülményeire. Mindenből megpróbált enyhítő körülményt faragcsálni.

A tárgyaláson nem volt jelen a vádlott édesanyja, de látszólag egyetlen rokona vagy hajdani barátnője sem. Hivatkozott arra, hogy büntetlen előélete van, és sok kortársnőjétől eltérően még apróbb összeütközései sem voltak a törvénnyel. A nyugdíjas rendőr, Vargha János bácsi, a középen ülő ülnök, nagyokat bólogatva helyeselt. Még azt is elmesélte, hogy kislánykorában látta, hogy milyen gyöngéd figyelmességgel játszott a négerbabájával. Hevesen vitatta a szándékosság tényét, és kiemelte, hogy a tett indítékára sem kriminalisztikai, sem pedig orvos-lélektani szempontból nem sikerült minden kétséget kizáróan fényt deríteni.

Elmondatta Kondor tanárnővel, hogy milyennek látta a vádlottat tanulókorában, és milyennek írták le jobban ismerő kollégái. A vádlott a védőbeszéddé hajlott szónoklatot elkerekedett szemmel és csodálkozva hallgatta. Honnan tud ez a csaknem idegen férfi őróla ennyi mindent? Honnan tudja ilyen pontosan, hogy hogyan látja ő a világot, és honnan tudja ilyen jól, hogy mi fáj neki, hogy mit gondol, hogy mit érez? Most életében először fordult elő vele, hogy komolyan hinni kezdett valamiben, ami a legtöbb embernek kézzel fogható valóság. Abban, hogy a jó jót szül, és hogy annak, aki ártatlan, semmitől sem kell félnie.

Életében másodszor látott férfiembert nagynak, csodálatosnak és erősnek az elhunyt édesapján kívül. E kettő közül az egyik nem régen, rövid ismeretség után elhagyta. Mivel egyetlen gyermek volt, a családjának, pontosabban egyedül élő édesanyjának anyagi lehetőségei nem engedték meg, hogy a kislánynak barátnői legyenek, vagy unokatestvéreivel összejárjon. Most szűz testvéri érzelmei, amelyet csaknem minden emberi lénynek okosan kell megosztania egyívású szerettei között, arcán gyöngéden végiggördülő kövér könnycseppé sűrűsödtek össze, amikor kardoskodó megmentője felé fordulva megvilágosodott benne a felismerés, hogy ez a férfi olyan odaadással és törődéssel küzd érte, ahogyan erre csak egy olyan szerető testvér lenne képes, amilyen neki egész életében hiányzott. Immár azt sem bánta volna, ha ebben a percben meg kell halnia. Úgy érezte, mindenét képes lenne odaadni ezért az e pillanatban az élete értelmét helyettesítő, fenséges megtapasztalásért.

Joel az objektivitás szemüvegét magára öltve rámutatott, hogy az anyaság egy évszázaddal ezelőtt még áldott állapotnak számított, és valószínűleg áldott állapotként élték meg a nők, mivel annak is nevezték. Az emancipált korunk hajnalán másállapotnak kezdték hívni, korunkban azonban tehernek, vagyis terhességnek nevezik. Vajon milyen fizikai, lelki, és érzelmi teher ez egy olyan, gyermekkort alighogy elhagyó fiatal nőnek, aki édesanyjától nem számíthat komoly segítségre, sőt romló egészségi állapotát tekintve még ő is hamarosan gondozásra szorul.

Milyen iszonyú teher annak, akinek nincsenek barátnői és lelki társai, mert az édesanyja a rájuk fordítható időt is a maga és a megélhetésük számára köti le? Említette, a szociális háló gyengülését, amely anyagilag nem fogja fel a gyermekét egyedül nevelő fiatal anyákat. Előtérbe helyezte a vádlott védtelenségét és kiszolgáltatottságát, amely csak alig kevesebb, mint amivel meghalt kisgyermeke rendelkezett. Vádolta nevelési rendszerünket, amely a férfiakat nem tanítja meg arra, hogy vállalják a meggondolatlanul szőtt, elhamarkodott szerelmi életük gyümölcseit. Méltatta a lány azon nemes tulajdonságát, hogy nem akarja a gyermekének az apját megnevezni, aki a jelek szerint elkötelezett ember, és ezzel valószínűleg egy másik családot is próbál mentegetni attól, hogy erkölcsileg tönkre tegyen.

És végezetül pszichológiai szempontból az ellenkező értelmű, a Szigethy professzortól származó orvosi szakvéleménnyel szembefordulva, kétségbe vonta a vádlott cselekvőképességét, valamint képzett jogász segítsége nélkül azon képességét, hogy érdekeit a törvény előtt maradéktalanul képviselni tudja. Hiányolta ennek kapcsán a törvény előtti esélyegyenlőség biztosítását.

Elmarasztalta a gomba-módra szaporodó alapítványokat, amelyek nem kutatják fel a megfelelő időben a legjobban segítségre szoruló embereket. Az egybegyűltek közül némelyik nőnek a szíve legmélyéig hatoltak a szavak. Talán hajdani nehéz sorsára emlékeztette, amikor megkönnyezte a beszédet. Látszólag a többieket is meghatotta ez a rögtönzött, gyakran keresetlen szavakat is tartalmazó, de tartalmában a jól felépített védőbeszédeket is meghazudtoló, tényfeltáró és ismertető, de elsősorban az egybegyűltek részvétére hatni kívánó szónoklat, mert a jelenlévők csendben, türelemmel és maguk elé meredten hallgatták végig.

A beszédnek alig lett vége, amikor egy bírósági alkalmazott lépett be halkan, majdnem észrevétlenül a terembe és valamit átnyújtott a bírónőnek. A bírónő átvette a kapott okmányt, és amíg néhány perc alatt átfutotta, addig a teremben megsűrűsödött a csend. Mintha ünnepélyes nyomatékot akarna adni annak, ami idáig elhangzott, vagy hogy bevezesse azt, ami az elkövetkezőkben történni fog. Kondor tanárnő e beálló, szinte súlyossá nehezedett csendben most értette meg Debussy, a híres zeneszerző egyik gyakran emlegetett mondásának az értelmét, amely így szólt: A zene nem más, mint a lepergő hangjegyek között beálló, megfelelő hosszúságú szünet. A bírónő, amikor az olvasással végzett, az okmányt átadta a mellette helyet foglaló ügyésznek. Várt, amíg úgy tűnhet, hogy az ügyész is megértette, hogy miről van benne szó, aztán a dokumentumot megmutatta Rhédey-nek.

Az belenézett, visszaadta, és alig láthatóan felhúzta a vállát, jelezve, hogy semmi köze hozzá, és nem is ért semmit az egészből. A bírónő, az ügyész és az egyik ülnök úgy látszik egy másik dokumentumot vártak. A porondmester egy pillanatig tétovázott, hogy mitévő legyen, de aztán, mint aki elszánta magát, felállt. Ünnepélyesen intett az egybegyűlteknek, hogy álljanak ők is fel. A hír több és jobb volt, mint amire Joel számított. - A köztársaság nevében kihirdetem, hogy a 2553 666-os ügyiratszámú: Állam, kontra Polgárhy Krisztina perében a vizsgálóbírói testület újabb bizonyítékokat és tanúvallomásokat terjesztett elő, amelyek e per vádiratának megalapozottságát és létjogosultságát kétségessé teszik. Ezek fényében az ügyész úr indítványára elrendelem, hogy új vádirat megszületéséig a vádlottat felmentsék e vádemelés jogi terhe alól!

A teremben jótékony, megkönnyebbült moraj futott végig.

Ekkor a bírónő az ügyészre nézett és várta, hogy mit fog mondani. Az ügyész nem fűzött hozzá kiegészítést. A bírónő tovább fordult a vádlott felé. Most először nem követett el hibát, és a lányt immár nem vádlottnak szólította. - Kisasszony, megértette, ami történt? A fiatal lány tiszta, kemény hangjába valami megindult remegés fészkelte be magát, amikor válaszolt: - Igen kérem, megértettem, bírónő!

Joel mintha csak egész életében erre a pillanatra várt volna, ismét élt a vádlottól kapott jogával. - Bírónő kérem, az elhangzottak figyelembe vételéből kifolyólag, intézkedne a vádlott szabadon bocsátásáról is?

A bírónő szinte bocsánatkérésképpen sietett a kedvében járni a nála okosabbnak bizonyuló, jobb, bölcsebb és előrelátóbb embernek, de most már úgy, hogy az egyenruhás vízilovak is minden kétséget kizáróan megérthessék. - További intézkedésig a vádlottat a város elhagyásának engedélye nélkül, ezennel szabadlábra helyezem és elbocsátom! Ezt megkönnyebbülten és szinte már majdnem nővéri törődéssel a hangjában mondta.

Most a per lezajlása után úgy látta, hogy egészen csinos egy férfi ez, és nem bánta, hogy az imént küzdeniük kellett egymással és a küzdelemben alul maradt. Sokkal jobb, hogy így történt, mint ha már ítéletet hirdetett volna, és később perújrafelvétel következtében derülnének ki elkövetett szarvashibái, valamint a törvénykező testület hiányosságai. Kissé hálás is volt ezért ennek a férfinak. Végül is a körülményekhez képest egész lovagias volt vele.

Hej, mi lett volna akkor, drága Dr. Kováts Ágota, ha tudtad volna, hogy a meghalt kisgyermek édesapja a te kedvesed, akitől a karodon lévő aranyozott ékszerórát kaptad, és akivel már egy közös görögországi nyaralást is elterveztetek. Hogyan éled meg majd azt a pillanatot, amikor megtudod, hogy hamarosan neked is egy igen keserű poharat kell kiinnod szűklátókörűséged miatt, melynek nem rossz szándékod, csak fiatalságod és tapasztalatlanságod az okozója? Akkor is ilyen fölényes önelégültséggel mosolyognál, ha tudnád, hogy hamarosan te is egy tisztítótűzben fogsz megfürödni, amint kiderül, hogy tudattalanul ugyan, de jogi értelemben véve összeegyeztethetetlenül kapcsolatban voltál azzal, aminek a bírájául szegődtél?

Hogyan fogod azok előtt az emberek előtt tisztázni magad, akik mindenről és mindenkiről, akinek hatalom adatott, eleve a legrosszabbat feltételezik? Mit fogsz vajon mondani magas hivatalt viselő protektoraidnak mentségül akkor, amikor a bizalmukat megvonva, elfordulnak tőled? Vajon fogod-e úgy állni a sarat, mint ez a kis Hókirálynő? Ki legmélyebb gyásza közepette, ami egy anyát érhet, támasz nélkül, egyedül, félve és fázva, hogy mindenki más bűnét elfedezze, hajlandó lett volna életének legszebb éveit jövendő boldogságának lehetősége nélkül börtönben tölteni. Hogyan fogod megélni azt, ha e jelentéktelennek tűnő hibák miatt a hivatásod, amire egész életedben készültél, elvétetik tőled, és olyanoknak adatik, akik megtermik annak bölcsességgel, figyelemmel, törődéssel és nagyobb együttérzéssel megédesített gyümölcseit?

A bírónő ezennel lezártnak tudta az ügyet, amikor az ügyész immár tapintatosabban jelezte, hogy az egyik ülnök, dr. Rhédey még szót kér. A bírónőt azt hitte, hogy itt helyben megüti a guta. Rhédey indítványozta, hogy mivel az igazságszolgáltatási apparátus hiányos működése végett a vádlottat több hátrány és szabadságában durva sérelem érte, az állam vagy a bíróság ennek kompenzálására anyagilag kártalanítsa. Ő maga felajánlotta, hogy egy ideig az egyik magánklinika szanatóriumában, mint fogalmazta: rehabilitáció céljából, segít elhelyezni néhány napra vagy hétre, hogy kipihenje a megrázkódtatások fáradalmait.

Az ügyész pontosan tudta, hogy milyen motívumok vannak ennek a hátterében. Az egyik az, hogy Rhédey lekötelezi az egyik gyengén muzsikáló magánszanatórium tulajdonosát, akinek így szerez egy állami pénzen fizetett ügyfelet. Önmaga lekötelezőjévé lesz egy fiatalnak, aki hálásan köszöni meg az öregnek, hogy egy ideig nem kell újra a kisvárosi, szoba-konyhás lakás dohos levegőjét szívnia. Örök hálára indítja az ügyészség minden tagját, mert abban biztos lehet itt mindenki, hogy hatályos szakorvosi véleményt fog kapni a bíróság arról, hogy szegény lányt nem érte a megrázkódtatás és az alapot nélkülöző vádak miatt lelkileg, érzelmileg maradandó károsodás.

Így hát az eljáró személyekkel szemben nem lehet majd az ex-vádlottnak később extra anyagi követelése. A jelenlévőkben indítványával némi csodálattal vegyes tiszteletet fog kivívni, és ez jól fog jönni akkor, amikor hamarosan a városi testületben újra képviselőket választanak. Lám-lám, az öreg Rhédey törődik mindenkivel, aki rászorul! Ahogy egyszer a túlkoros ügyész egykori kollégája az idősebb Whincence, Joelnek a nagyapja mentegetve az öreg Rhédeyt jellemezte: "Annak a háborúnak, amelyet a modern korunkban vívunk, és amelyben én hiszem, hogy a jó oldalon állunk, biztosan csak egyféle győztesei, vagy inkább haszonélvezői vannak. Ezek pedig a Rhédey fajták, akik mindig ügyesen szánkázva, a jó szándék látszata mögé tudják rejteni nyereségvágyukat.

A leghevesebb harc közepette is, amely az igazság érvényre jutásáért és egy jobb világ megteremtéséért folyik, képesek erkölcsileg szürkék és elkötelezetlenek maradni. Nem lenne szabad ezért megharagudnunk rájuk, hiszen ők is csak élni akarnak. Vajon mi választása marad egy ilyen fajta embernek, ha magas színvonalú munkához nincs tehetsége, a jósághoz nincs bátorsága, a bűnözésre viszont a hajlama hiányzik. Marad neki a szürke egyhangúság, és a nagyok asztaláról időnként elcsípett morzsák. És ha ezt nekünk sikerül elfogadni, már van némi esélyünk a győzelemre." Ez volt a legendás id. Ferdinand White Incence egyik hitvallása, akinek a sakkjátszmáiban nem csak a világos figurák küzdöttek a győzeleméért, hanem a szürke, jelentéktelennek látszó bábok is időnként az ő szája íze szerint rendezték át az állást a táblán, amelynek szélei hajdan elnyúltak ennek a kisvárosnak a legszélső határáig.

Az ügyész az indítványt elfogadta, a bírónő pedig jóváhagyta. A bilincs lekerült a vádlottról, aki mint egy eldobott, jelentéktelen, szerepét vesztett gyalogszerű sakkfigura, amely lekerül a tábláról, a sor végére maradt, amint a nemes testület valamennyi tagja kitódult a teremből. Joelt a folyosón megdöbbenésére apja, az egyik lelkész kollégája, és anyja, valamint egy bírósági tisztviselő várta már koszorúba fonódottan. Joelben egyszeriben megvilágosodott a felismerés, hogy ki is keverte a kártyát ebben az ügyben, és miért volt olyan, (de ja vu) érzése, amikor a szereposztást meglátta.

Egyszeriben összeállt benne logikailag a hiányos kép az itt lezajlott eseményekről. Apja volt az egyik világos bábokat mozgató király a háttérben, aki a megfelelő sakkfigurákat a megfelelő posztokra ügyeskedte. Ő volt az, aki hadvezérré és karmesterré az utolsó, majdnem végzetessé váló pillanatban, szeretett egyetlen fiát nevezte ki, akinek igazságérzete és becsületessége, valamint édesanyjától örökölt jóindulata ebben az ügyben a hivatalos szereplők közül lélekben maga mögé állított csaknem minden langyost, közömböst, gyávát, ostobát és tétovázót.

A játszmában, amelyben az ártatlanul megvádolt lány szabadsága volt a tét, apa is és fia is külön-külön, ugyan más módszerekkel és némileg más végeredménnyel, de gyakorlatilag győzelmet arattak. Joel egyszeriben felfedezte a jelentőségét a korábbi beszélgetéseinek, amit erről az ügyről folytatott, olvasott, vagy amelyeknek fültanúja volt. A szokatlan küzdelemben egy ártatlan, nemes lelkű, csaknem gyermeklány szabadsága volt a tét. Apja és néhány fiatalabb aktív jogász kollégája pedig, amikor felfedezték, hogy az ármány sötét felhője készül eltakarni az igazságszolgáltatás amúgy sem messzelátó szemüvegét, úgy döntöttek, hogy a háttérből ráhatással lesznek az eseményekre. Olyan idealista törekvéseik, hogy a teljes igazság kiderüljön, nem voltak.

Először is a sötétség seregeit kellett megfogyatkoztatni, ahhoz hogy a célokat közelebbről tekinthessék át. Sötét figurákat kellett egymás ellen fordítani, a teljes győzelemhez pedig ki kellett várni, amíg a másik táborból egy fontos figura a saját oldalra áll át. Joelben megvilágosodott, hogy apja néhány megfelelően elhelyezett tiszt segítségével minden kikombinált csatát fölényesen megnyert. Valamennyi ütközetéről nem lehetett tudomása, amelyik a háttérben zajlott, de jó fantáziája révén nem volt nehéz kitalálni, hogy kire hatott jó szóval, kire jutalom segítségével, kinek ajánlotta fel a szívét, kinek a kardját, és kit fenyegetett vagy éppen zsarolt meg és mivel ahhoz, hogy a tények helyes megvilágítására a dolgok kedvezően alakuljanak.

Már az is világos lett számára, hogy a játszmában kik és milyen felállásban harcoltak a másik oldalon. Nem kétséges, hogy az események hátterében a sakktábla sötét oldalán a dúsgazdag, a fiára és annak jövőjére féltékeny öreg Máthé állt. Hogy a csecsemő meggyilkolására milyen módszerrel vett rá ki és kit, azt még nem látta pontosan, de azt Joel már biztosan tudta, hogy a fiatal Máthé ebben a játszmában meggondolatlan, nagymellényű apja és hangos lelkiismerete közül legvégül kire, mire hallgatott. Kitűnő emberismerő jogász édesapja bizonnyal jól tudta, hogy a végső stádiumban a fiatal fiú, bár nem igazán szokott sokáig vonzódni egyéjszakás kalandjainak alanyaihoz, azt nem fogja hagyni, hogy a lányt, akit egy vagy néhány hosszú éjszakán keresztül a magáénak tudhatott, apja bűne miatt elítéljék. Bár nem voltak benne soha sem látott kisgyermekével kapcsolatban apai érzései, azért igen nagy hatással volt rá, hogy egyéjszakás, megejtett, színleléssel, és kegyes férfiúi hazugságokkal elcsábított kedvese, mennyire féltőn óvta megcsalójának becsületét, törékeny hírnevét és nagyra tartott ázsióját.

Egy több ezer éves filozófia szerint az igazság olyan, mint a prérin elharapózó futótűz. A mezőn összesereglett mindenféle állat között mint egy okos, borotvaéles penge, képes szabályos válogató rendet vágni. A disznókat és a békákat a zavaros pocsolya homályába, a kecskéket és az ég madarait pedig a kősziklák magassága és világossága közé tereli. Joel belépett a szeretettől, meghatottságtól és büszkeségtől túláradó emberkoszorúba. Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, hátulról a csapat fölé magasodó Závodszky Kálmán bácsi lépett hozzá, és nagyokat veregetett a vállára.

- Nagy voltál, fiú! A többiek még nem tudják, de a félemeleti kameraházból egy csaknem egész joghallgató évfolyam figyelte azt, ami a tárgyalóteremben zajlott. Megígértem nekik, hogy egyszer, ha kedvük van hozzá, találkozhatnak veled. Az biztos, hogy bírósági gyakornokként egészen más kép fog bennük élni az ülnök szerepéről és személyének fontosságáról, mint ahogy azt eddig tanulták.

Édesapja a meghatottságtól olyasmit tett, amit fia tizenéves kora óta nem. Két keze közé fogta gyermeke fejét és homlokon csókolta. Meg is érdemelte. Két csatát is nyert a mai napon. Az egyik megnyert csatája, amelyet az ártatlan lány szabadságáért vívott, kiegészült még egy győzelemmel. Ebben édesapját győzte meg arról, hogy helyesen döntött, amikor nem jogdoktori, hanem lélekorvosi hivatást választott. Édesapja nagyon szerette volna, ha gyermeke valamilyen jogász pályát választ. Az öreg Ferdinand nem nagyon hitt más szakmák erkölcsi magasrendűségében. Most azonban, amit itt egyetlen örököse művelt, az meggyőzte arról, hogy fia választása nem megtagadása volt az ő életművének, hanem túlhaladása. Olyan hatásos, ámulatba ejtő és megalázóan nagyszerű volt ez a demonstráció, amilyet csak egy kétéves fecske repülési akrobata-mutatványa képes produkálni egy évtizedek óta sikeres repülőgép-tervező szemében.

A másik győzelmét húszéves emberi lelkekben és éretlen személyiségekben aratta, és amelynek jelentőségét most még csak apja láthatta előre igazán. Felsejlett előtte a távoli jövő, amikor az imént itt bíráskodó ambiciózus dr. Kováts Ágota ennél is magasabb társadalmi tisztséget fog betölteni. Az itt leselkedő joghallgatók közül néhányan valószínűleg az alárendeltjei lesznek. Mennyivel könnyebben és más lelki hozzáállással fognak majd keresztül verekedni az addigra vaskalapossá vedlő Lady megcsontosodott elavult nézetein, ha bármikor tetszés szerint mulathatnak egyet a felettesük hajdani elemi bakijain a modern filmtechnika jóvoltából.

Édesanyja a büszkeségtől eltelve életében először látta huszonkilenc éves fiát komoly, felelősségteljes, felnőtt, érett férfinak. Olyannak, akit már soha többé nem szólíthat kisfiamnak, mert immár városuk nemcsak köztiszteletben álló, de igen népszerű polgára is lett. Két megbúvó könnycseppel a szeme sarkában kérdezte gyermekétől: - Mit szeretnél most csinálni fiam? Amit tenni szeretnél, azt hamar tedd, mert nem vár meg az esti harangszó! És jól ismerve azt, ami gyermekében lezajlott, jelentőségteljesen, szeretettel a fiára nézett. - Tudod, én apádat szintén így, vagy valahogy hasonló körülmények között ismertem meg. Boldog lehet, ha nem a világon a legboldogabb az a nő, akinek így teljesülnek gyermekmesékből táplálkozó álmai, amelyek úgy végződnek, hogy: És akkor jött a királyfi, a herceg, a hős, fehér lovon, kivont karddal, és eltakarodtak a sötét felhők...

Joel, valami benne megszületni készülő, csodálatos dolog ellen küzdött még az imént. Persze a korkülönbséget tekintve túlérettnek számítok, és egyébként is, amit legszívesebben tennék, lelkészek fejéhez is méltatlannak tűnhet - gondolta, de most, valamilyen rejtélyes módon, szülője szemében fény derült titkos vágyaira, és íme anyai áldás nyugszik rajta. Hát persze, hogy szeretne még többet megtudni erről a nemes, a lényeges dolgokban határozott, rendkívüli lelkierejű, fiatal kora ellenére érett ösztönű és jólelkű lányról, aki nemcsak együttérzését, de legbensőbb tiszteletét és megbecsülését is kivívta rendíthetetlenségével előtte az elmúlt néhány órában.

Vajon hol lehet ő most?

Körbenézett.

Mint ha csak erre a jelre várt volna az ügyész úr, aki átfogta vállban az egyenruha kabátot még mindig magához szorító Polgárhy Krisztinát, és vezetve odalépett a baráti koszorúhoz. Megszólította az ünnepelt karmestert.

- Fiatalúr, a kisasszony köszönetet szeretne mondani, azért mert kész volt hinni az ártatlanságában, és szót emelt érte! A baráti koszorú lassan darabokra szakadt, hogy ne zavarják az egymással első ízben szabadon szemben álló fiatalokat, de még előtte Joel édesanyja mindenkivel megígértette, hogy este hét órakor egy ünnepi vacsorán újra együtt lesznek mindnyájan, hogy megünnepeljék Justicia istennő győzelmét, amelyet megint sikerült bekötött szemmel kivívnia.

Azután odafordult fiának újdonsült ismerőséhez, és kedvesen azt mondta neki: - Gyere el te is kislányom, és akkor egy kicsit jobban megismerhetjük egymást. A férjemnek úgy is sok mondanivalója lesz még a számodra. Kálmán bácsi, az öreg fehér holló, a mindig bicajjal járó ügyvéd, most egy kocsikulcsot nyújtott át a fiúnak. - Apáddal fogadást kötöttünk az autóinkra. Mivel nekem nem volt, hát vettem egyet. Csak az a helyzet, hogy a fogadást én nyertem meg, mert a kisasszonyt még ma szabadlábra helyezték. Ez a kulcs apád Fiatjának a kulcsa. Mivel nekem nem kell, neked meg hamarosan szükséged lesz rá, ezért neked adom, úgyis egy vagyonba kerülne a nevemre íratása. De mivel én már csak maradok a jó öreg kerékpáromnál, nem kell nekem a másik autó se. Úgyis mindig elfelejteném megtankolni, úgyhogy ezt a kulcsot meg a vele járó autót, mondd meg apádnak, hogy őneki, mint fényes szelektől hajtott, vörös csillag fénye alatt fogadott keresztfiamnak ajándékba szánom.

Az autót ott hagytam a házatok előtt.

Ezután minden további magyarázat nélkül a nagy emberekhez méltón, fölösleges szószaporítás nélkül ő is magukra hagyta a fiatalokat. Szabolcs, a lelkész kollégája még várt egy mondat erejéig, és különös volt, hogy nem Joelt köszöntötte először. Figyelme és megkönnyebbült mosolya Krisztina felé fordult.

- Ugye Krisz, igazam volt?

- Igazad volt, kedves Szabolcs - felelt neki meghatottan a lány.

Joelnek csak most esett le, hogy kollégájának milyen szerepe lehetett a mentési akcióban. Valószínűleg ő volt az első összekötő kapocs Krisztina, akinek iskolatársa lehetett, és apja között, akit Joel közeli kollégájaként és házuk gyakori vendégeként jól ismert.

Vajon ez idáig hogyan sikerült ezeknek az eseményeknek mind a mai napig a háta mögött, elrejtve maradnia? A megvilágosodás fénye ragyogta be a bensőjét. Felismerések sorozata, helyére illő puzzle-darabkák peregtek a helyükre a fejében, mindössze egy szemvillanásnyi idő alatt. Szinte beleszédült. Mint a halott, aki feltámad, és gondolatai, arca, ruhája újra ismerősek lesznek neki. S identitását nyeri vissza úgy, hogy minden emléke tudása egyszerre ömlik vissza a fejébe.

Szabolcs barátja igazi úriembernek bizonyult, és felajánlotta, hogy Krisztinát elviszi haza, vagy ahova csak kéri. A Hókirálynő azonban egy futó pillanatra Joelre nézett. Joel életében nem érezte magát még ennyire boldogan, lovagiasnak. Szabolcs pedig, aki kitűnő jellem volt, értett a ki nem mondott szavakból is. Joel így hát maradéktalanul és szeplőtlenül élvezhette a Thészeusznak kijáró dicsőséget. Ugyan kinek jutna eszébe ilyenkor a megmentő dicsőségét csorbítani azzal, hogy a hős kardját mennyei seregek kovácsolták, és tulajdonképpen apja forgatta addig, amíg ellenfele fő haderőit el nem veszítette. És ki törődik itt e sárgolyón ilyenkor olyan apróságokkal, hogy a szabadító hercegnek bajnokok még a fegyverhordozói is. Barátai és számosan jóakarói is vannak, akik nélkül soha sem vihette volna győzelemre igaznak tartott ügyét.

Ilyen cinikus ostobaságok legfeljebb csak a regényíróknak jutnak időnként az eszébe, hogy ünneprontó módon ürömöt keverjenek a főhős örömébe, nehogy annak korán a fejébe szálljon a dicsőség. A nagyvonalú Szabolcs azzal búcsúzott el tréfásan Joeltől, hogy abból a süteményből, amit édesanyja vacsorára készít, hagyjon neki is, akkor is, ha netán késne egy kicsit az összejövetelről. Krisztinát, mint ahogyan régi ismerősök között szokás, búcsúzóul melegen megölelte és megcsókolta, és végre a megmentő és a megmentett magukra maradtak. A bíróság folyosója már kezdett elnéptelenedni, úgyhogy ők is indulni készültek.

- Hová Krisztina? - kérdezte Joel, és rámutatott a parkolóban már csak egyedül árválkodó, apja, illetve most már saját tűzpiros Fiatjára. A válasz egyszerre volt költői és sokatmondó, akár egy rejtvény. - Arra, amerre Szabolcs, a leendő tisztelendő úr egyik prédikációjában ajánlotta. Mindig a napba lőtt nyílvesszők után! Belekarolt fázón a nagy és erős férfiba, és elindultak az autó felé. Ettől a határozott, de bensőséges mozdulattól Joelnek egy, a lelke legmélyéről feltörő kérdés melegséggel elárasztó sugallotta ötlött eszébe.

Büszkeséggel eltöltődve tűnődött el: Vajon hány életerős férfi ereje kellene ahhoz, hogy le tudják tépni rólam a karjait, ha tudná, hogy én azt nem akarnám? * * * Joel Krisztinával robogott, a lány szülőháza felé. Útközben elhaladtak a kisváros négyhektáros platán-, hárs- és gesztenyefáktól zöldülni készülő parkja mellett. A langyos tavaszi délután a szerelmespárokat is kicsalta a jó levegőjű ligetbe, és sokan kézenfogva sétáltak a bágyadt délutáni nap alkonyatba nyúló fényénél.

Az egyik fordulónál a könyvtáros Klára kisasszony és egy magas izmos csinos fiú ballagtak egymás mellett felhőtlenül beszélgetve. Krisztina az együgyű lányokat utánozva fordította a fejét észrevétlenül más irányba, mintha egy más bolygóról származó élőlény figyelné a túloldali fagylaltozó színes reklám-feliratait. Krisztina hangja, mint Hókirálynőé csendült csengettyűként az autó halk duruzsolásába: - Ma péntek van. Ugye nem tévedek, ha úgy emlékszem minden pénteken ilyenkorig a könyvtárban szokott üldögélni? Joel meglepődötten nézett az ablakon kifelé figyelő lányra.

- Igen. Valóban. Minden pénteken. - És nem bánja, hogy miattam ma nem sikerült odaérnie? Joel nem bánta. Az érett férfikor küszöbét egy nagy lépéssel átlépő Joelben egyszerre megvilágosodott, hogy ez a mellette ülő lány semmilyen módon nem hasonlítható össze azokkal a nőkkel, akikkel korábban kapcsolata volt. Most e kérdés kapcsán értette meg, hogy Krisztinához ezerszer több szállal fűződött, fűződik és fog fűződni mind bárkihez e világon. Olyan szoros kötődésekkel, amilyenekkel csak a poklot járt emberek képesek egymáshoz kötődni. Egyfajta próbatétel léte vagy nemléte teszi azt, hogy a látszólag együtt élő emberek úgy tudnak két külön táborban élni, hogy közöttük egy világnyi szakadék mélysége tátonghat egy életen keresztül.

Ahogyan a költő mondja: A pokol kínja tesz bennünket bölccsé, némelyünket elveszetté, némelyünket igazzá. Intézi, hogy akik túléltük, jobbá és érettebbé válhassunk tőle. Akik pedig még odaát vannak, egy lila, rózsaszín ködön át szemlélik, kisgyermek vagy részegember módra, balgán, érzéketlenül, esendőn a világot. Joel világosan látta, hogy a felnőttkort alighogy átlépő, az ötvös tüzében megfürdött, tiszta aranynak bizonyuló jellemű Krisztina minden tekintetben kész, érett nő. A diplomás Klára kisasszony pedig még nagyon sok évig fogja élni a burokban született, jómódú családok gyerekeinek fenntartott, álmodozó, huszonévesen is gyereklányok életét. Lám, lám. Krisztina az egyszerű, természetes ösztönű lány, mennyivel több empátiával rendelkezik, mint az a Klára kisasszony, akinek fizetése csak dilettáns festők harmadosztályú képeiben, női ruhákban, és nehéz illatú szépítőszerekben ölt hónapról hónapra testet. Mennyivel más világ az, amelyikben a Klára-féle kisasszonyok olvassák, és mennyivel más az, amelyekben a Krisztinához hasonlóak megélik a másodosztályú regények fergeteges, gyakran hátborzongató cselekményeit.

Lám ez az érett ösztönű csitri lány pontosan tudja, hogy mit fedezett fel, és hogy mire gondolt az iménti pillanatban. A könyvtáros kisasszonynak pedig még azt is nehezen tudta elmagyarázni, hogy miért változtatott gyengébb fizetés és több munka mellett egy nagyobb kötöttséggel járó másik hivatást. Amikor az imént a csitrinek tartott lány elfordította a fejét, már az is eszébe jutott, hogy gyakran találkozhattak a könyvtárban Krisztinával azelőtt. Csak akkor hátul összekötve fogta göndör haját. Mindig egy halom könyvvel a kezében szokott távozni. Sohasem beszéltek egymással, de egyszer az elpotyogtatott könyveit segített neki összeszedni. Most már erre is jól emlékezett. Lám, lám a lány is emlékezett rá, és még arra is, milyen napon szokott könyvtárba járni, és finom női ösztöne azt is könnyűszerrel megsejtette, hogy miért. Most pedig vitte, vitte őt, óvón, szeretettel, mint egy drágakövet szülőháza felé, hogy magához vegye néhány nélkülözhetetlen holmiját, és hogy anyjának, akihez közös múltjukon kívül immár semmilyen kötelességre épülő szál nem köti, búcsút mondjon.

Nem tudta még, hogy az öreg Whincence páncélszekrényében egy jogilag hiteles tanúvallomás volt elhelyezve, amely minden kétséget kizárólag igazolni, tudja, hogy Polgárhy Krisztina, és Máthé Márk Adelmár közös, Artemon nevű meghalt kisgyermeke életének ki volt és milyen indítékkal a kioltója. Valamint Krisztina még azt sem tudhatta, hogy ennek az iratnak köszönhetően anyja is hamarosan egy önkéntes száműzetésbe vonul. Amely ha börtönné lesz, nem a test számára épített rácsokat visel, hanem olyant, amit az ember lelkiismeretéből gyúrtak. Fogság, amelyből csak az szabadulhat ki, aki megtanulja önmagát másokkal együtt harmóniába olvadtan szeretni. S csakis az léphet a rácsain kívülre, aki hajlandó vele szemben bárkinek megbocsátani, még azelőtt, mielőtt másokéra éhezve azokét, mindennemű büszkeséget félretéve elfogadhatná. Krisztina nem sejtette, hogy Szabolcs közbenjárásának hathatós következménye lett, és mire őt először a bíróság elé vezették, addigra Joel édesapja már minden, a bűnténnyel kapcsolatos lényeges körülményt kiderített.

Megdönthetetlen bizonyítékokkal és hiteles tanúvallomásokkal viszont nem rendelkezett még, valamint azt sem tudta pontosan, hogy kik állnak, állhatnak még jogászberkekben csatlósként a jómódú Máthé mögött. Abban sem lehetett biztos tehát, hogy a per lefolytatására kinevezett bírónő elé, aki a gyermek titkolt édesapjának újdonsült kedvese volt, véletlenül vagy szándékosan került-e az ügy. Ha felülről szándékosan nevezték ki a bírónőt, és ő is benne van a bűntény valódi körülményeinek elhallgattatásában, akkor egészen más stratégiát kellett volna kidolgozni a mentés lefolytatására. Akkor nagyon nehéz dolga lett volna az öregnek és kis csapatának, és valószínűleg Krisztina sem került volna még a mai napon szabadlábra.

Azt, hogy az idős Máthénak itt mennyire tellett tehetségéből vagy pénzéből, nem sikerült kideríteni, csak mindössze annyit, hogy a Szigethy menyét, aki neki a végsőkig a lekötelezettje volt, megpróbálta némi segítségnyújtásra rávenni. A nő, hogy elkerülje a kenyértörést, és saját lelkiismeretével és az öreg Ferdinánddal való harcot, bölcsen távol maradt az ügyből, és így került a szükségből és véletlenből kifolyólag Joel a helyére, aki szinte egymaga, előzetes felkészülés és tájékoztatás nélkül, csupán jó ösztönének, retorikai képességének, kemény következetes gondolatvitelének és megható beszédének következtében egyedül is, csaknem fölényes győzelmet aratott.

Apja nem várt tőle egyebet, csak annyit, hogy ülnökként végigülje a tárgyalás befejező szakaszát, és ott legyen, amikor a felmentő sereg érkezik. E közben kellett kiderülni annak, hogy a bírónő hajlandó-e ok nélkül tovább fogva tartani a vádlottat, mint ahogyan azt jogilag szükséges, valamint hajlandó-e egyéb esetben is durván görbíteni az igazság amúgy sem mindig egyenes pálcáján.

Arra senki sem számított, hogy Joel minden erejét, ösztönét és tudását összeszedve átlátja az ügy ködös összefüggéseit, amelynek kibogozására több, egymással szövetkezett jogász is csak hónapos munkával volt képes, és elkeseredett harcba fog bocsátkozni a vádlott szabadságáért, és a bíróságot megosztva ezt csaknem teljes győzelemig is viszi. Az ellenség úgy látszott, nem volt felkészülve a kétfrontos háborúra. Úgy tűnt, hogy a bírónő nem próbált ködösíteni az ügy körül, és rossz szándékú, durván törvénybeütköző dolgokat sem művelt a per lefolytatása körül. Ami megnyilvánulása volt, annak legfeljebb szakmai hiányosság, hiúság, önelégültség és rátartiság volt az oka, valamint az a fajta érzelmi közömbösség, ami a lelkileg haldokló, nagyra törő asszonyemberek sajátossága. Éva késői utódaié, ahogyan ezt az ősz hajú Túl-Koros Árpi bácsi és egy filmszalag is tanúsíthatja örök időkön át.

A bírónő dolgában tehát úgy látszik Kálmán bácsinak lett igaza, aki állította, hogy az eset véletlenül vagy legalábbis Kovács Ágota tudta nélkül alakult csak így, és a bírónő semmit sem tud a dolgok hátteréről. Legfeljebb sakkbábuként próbálta meg valaki felhasználni. Mint később ez néhány ravasz játékos, mint például Kálmán bácsi részére kiderült, nem csak felhasználni, de feláldozni is.

A feladat, hogy ezt kiderítse, az idős Árpi bácsira hárult, aki viszketett ugyan az új bírónőtől, de mivel másra nem lehetett bízni ezt a kényes feladatot, azért Kálmán bácsi támogatásával és Ferdinánd W. Incence-nek, egykori kollégájának asszisztálása mellett elvállalta. Kálmán bácsi szerepe pedig arra szorítkozhatott, hogy a megfelelő embereket tudja az ülnökök, és az ügyész helyére ültetni. Még kapóra is jött, hogy Krisztina nem kért védőügyvédet, és egy szakképzett, de be nem avatott jogász okvetetlenkedése nem zavarhatta meg a mentési ügymenet előre eltervezett sebészi koreográfiáját. Joellel persze nem számoltak előre.

Kálmán bácsi játszmájának legfontosabb kérdése az volt, hogy vajon a pénz és a törvénykezési hatalom milyen összefonódásba kerülhettek egymással ennek az ügynek kapcsán. A lány megmentése mellett még ennek a kiderítése is igen fontosnak számított. Két legyet kellett ütni egy csapásra. Tudta, hogy ha alapos gyanú merülne fel, akkor az ő háborúja még csak most kezdődne igazán. A filmfelvétel is azért készült, hogy ha a sejtése igaznak bizonyul, azt tárgyi bizonyítékkal is megfelelően alá tudja támasztani.

Persze az ellenséget sem ejtették a fejére. Sajnos. Mire Krisztina fejére elhangoztak a vádak, addigra már az idős Whincence kezében volt egy vallomás, amelyben az ifjabb Máthé tanúsította apja szerepét önkéntelen felbujtóként a gyermek halálában, és elmondta, hogy a lány anyja, aki véletlenül tanúja lett a gyilkosságnak, megszédülve a kínálkozó lehetőségtől egy horribilis összegért hajlandó lett volna tartani a száját. A vallomást tevő fiatal felzaklatott fiú tanúságtételének a feltétele volt, hogy az apját nem hurcolják bíróság elé, és a neve egyáltalán nem kerül nyilvánosságra.

Az öreg Whincence előtt állt a feladat, hogy salamoni körültekintéssel egy kivezető Ariadné-fonalat találjon, a jogi és etikai csapdákkal, valamint saját lelkiismeretéből épített falakkal teletűzdelt útvesztőből, és kimentse a védtelen lányt a Minotauros karmaiból.

Az öreg Whincence pedig megoldotta a problémát. A hivatásától visszavonult ügyész a fiú vallomását megmutatta a féltékeny apjának, akit ezzel zsarolva egy idősek otthonába küldte azzal a feltétellel, hogy élete végéig ott marad, és fia életébe többé semmilyen módon nem avatkozik bele. Száműzetése a feltétele annak, hogy fiának vallomása örökre a páncélszekrényének rejtekadó hűvösében maradjon. A másik feltétel az volt, hogy Krisztina anyja, mint zsaroló és bűnpártoló, követi önkéntes száműzetésébe, és ketten együtt vezekelnek vétkeikért. Széles e világon úgysem tudnának beszélni egymáson kívül másnak a bűneikről és megbánásukról.

Ezután olyat tett a tisztességben megőszült Whincence, amilyet még soha életében. Tanúvallomást hamisított. A tanúk az öreg Máthé, és Krisztina anyja voltak, akik az irat szerint tanúsították, hogy különböző összefüggésben milyen felbujtószerepük, illetve tudomásuk volt a csecsemő halálában, és annak körülményeiről, majd az irat szerint az elkövetőt is megnevezték. Ezzel megkereste a végrehajtót, a valódi tettest, akinek kilétéről a fiú elmondásából következtetett. A cél az volt, hogy a tanúvallomás segítségével az elkövetőt megzsarolja. A tettes a Gazdag Máté egyik bizalmas belső embere volt, aki mint alkalmazottja, csupán azért, hogy kedvére tegyen istenített urának, és megoldja problémáját, saját szakállára végrehajtotta a szörnyű tettet.

Ennek az embernek volt köszönhető, hogy a fiára féltékeny Máthé előbb tudta meg, hogy nagyapa lesz, mint a fia azt, hogy Krisztina, akinek már a vezetéknevére is csak halványan emlékezett, közös gyermekük édesanyja. Ferdinand Whincence, hogy végül valamilyen módon neki se kelljen a középpontba kerülnie, valamint a fiatal Máténak tett ígéretét is megtarthassa, kilátásba helyezte a tettes számára, hogy ha feladja magát és elismeri, hogy egyedül ő a felelős a gyermek haláláért, akkor védekezését e tanúvallomások nélkül lefolytathatja, és tetszőlegesen védekezhet. Így lehetősége volt arra, hogy a vádat előre megfontolásból gondatlanságra cserélje fel. Életében először blöffölt, de olyan sikerrel, ahogyan a pókerben a sógorától oly gyakran megtapasztalhatta. Tehát az öreg egy tőle szokatlan vádalkut kötött. Tudta, hogy szűk mozgástér adódott a cselekvésre, ezért egyebet nemigen tehetett. Ismerte jól az embereket. Ezeket a húrokat eddig lehetett feszíteni. Tudta, hogy ha mindenki letagadna mindent, alig maradna esély arra, hogy a makacsul hallgató, nemes lelkű kislányt megmenthesse.

A gyilkos, mint egy sarokba szorított kutya próbált menekülni a felelősség alól, de végül belátta, hogy kimenekedésének, hogy komoly büntetés nélkül megússza a dolgot ez az egyetlen némi halvány reménnyel kecsegtető módja, és végül beadta a derekát. Biztosan az is szerepet játszott ebben, hogy nem akart imádott kenyéradójának rosszat, de talán úgy még a szeme elé sem kerülni. Azt vallotta, hogy készpénz eltulajdonításának céljából ment be a házba, de amikor a csecsemő felsírt, megijedt, hogy a szomszéd szobában szunyókáló nagyanyja tetten éri, és ezért a csecsemőt kezébe vette, de a gyermek kicsúszott a pólyából és arccal előre a földre esett. Ettől megijedt és azonnal elfutott a helyszínről.

Az új vizsgálóbíró, aki végigkísérte az ügyet, furcsállta, hogy a boncolási jegyzőkönyv jelentése szerint a halál nem kifejezetten az arc-, szem- és koponya-sérüléséből kifolyólag és a gyermek eszméletvesztésének következtében, hanem fulladás miatt állt be. Az is szöget ütött a fejébe, hogy egy olyan jólöltözött, jólszituált férfi miért pont egy olyan szegény asszonytól akar lopni, mint az özvegy Polgárhyné. Sem ez, sem az, hogy a gyermek mitől fulladt meg, tehát számára nem derült ki. Az öreg visszavonult ügyész számára is csak egy volt egészen biztos. Az, hogy a kisgyermeket nem a féltő szeretettel, sajgó lelkiismerettel és kétségbeeséssel ölelő anyja szorította halálra, hiszen abban az idő-stádiumban, amikor a tanúk szerint hazaért, már valószínűleg egy órája nem lélegzett

. Akkor, amikor tehát a kétségbeeséstől szinte megnémult, csaknem katatóniába esett Krisztinától sikerült erővel elvenni, a legszigorúbb orvosi becslés jelentése szerint is már több mint másfél órája halott lehetett. Márk tudomást szerezve apjának a családjukba látszólag betolakodni készülő nincstelen lány iránt érzett mérhetetlen gyűlöletéről, zavarában, kétségbeesésében, mivel hajdani kedvesét nem találta otthon, így annak anyját értesítette erről. Ennek révén szerzett tudomást Krisztina anyja arról, hogy ki a gyermek valódi apja és nagyapja. Krisztina, a jó ösztönű lány jó előre érezte, hogy gyermekének és neki is jobb volna, ha az apa személye titokban maradna. Amikor Krisztinának szegénységben megőszült anyja felismerte, hogy jómódú család gyermeke hagyta cserben a lányát, és mik a szándékai, vérszemet kapva, zsarolni kezdte a nagyapát, és felajánlotta, hogy némi készpénzért cserébe segít letörölni a fiának apai becsületén esett foltot.

Ezt nem találta bonyolult dolognak, hiszen jól tudta, hogy lánya nem akart gyermekének apjára akaszkodni. Amikor megvilágosodott Krisztina előtt, hogy a kedvesét már nem érdekli tovább, elhatározta, hogy ha kell, egyedül is, apja hozzájárulása, neve, pénze és szeretete nélkül is felneveli a szép és egészséges kisgyermeket.

Anyja bízvást remélte tehát, hogy hajlandó lesz némi anyagi támogatásért vele menni egy távolabbi vidékre, így hát könnyűszerrel megoldhatta volna az öreg Máthé problémáját. Miért ne zsarolhatna akkor mellé egy kis pénzt is ki a gazdag öregemberből?

Szerencsétlenségére, Krisztinának véletlenül egy telefonbeszélgetés néhány mondatát sikerült elcsípnie, amelyben anyja arról beszélt a gyermek nagyapjával, hogy néhány százezerért, ha kell, eltünteti a problémát a jó hírű aranyifjú neve mellől. Nem akarta ő a csecsemő halálát, de némi kizsarolt pénzből mindhárman elköltözhettek volna jobb körülmények közé, nem lettek volna többé szem előtt, és nem zavarhatták volna jelenlétükkel újgazdagék köreit. A szegénységben, nélkülözésben megőszült nagyanya megrészegült a könnyű vagyonszerzés lehetőségétől. Ezért, mikor a kisgyermekét Krisztina hazatérve elkékült, véraláfutásos arccal, kimerevedett szemmel, eszméletlenül és élettelenül meglátta a földön, joggal hihette, hogy anyjának keze is benne van a szörnyűségben. A csecsemőjét elvesztő, érzelmileg megtört lány nem tett anyja ellen terhelő vallomást, mert azt gondolta, hogy gyenge egészségi állapota miatt a bezártságot és az ezzel járó megalázó bánásmódot nem élné túl, és inkább hajlandó lett volna börtönbe vonulni helyette.

Úgy gondolta, hogy tartozik ezzel anyjának azért, mert felnevelte. A megkeseredett asszonynak évek során sikerült elérnie, hogy lánya önmagát okolja, amiért özvegyen nem sikerült újra férjhez mennie. Hiszen ki venne el egy szegény özvegyasszonyt, kinek minden idejét gyermekére és megélhetésükre kell fordítania. Úgy gondolta, ezzel letörleszti azt az adósságát, amelyet anyja munkája során két hosszú évtizedig rááldozott. Önfeláldozásra épülő igazságérzete csak arra engedte ösztönözni, hogy azt vallja, hogy felelős a gyermeke haláláért.

Hogyne gyötörte volna a lelkifurdalás, hiszen egy félreértés kapcsán ugyan, de úgy vélte, értesült a gyermekét fenyegető veszedelemről. A bíróságot nem győzte meg túlságosan a "tolvaj" vallomása, és mivel az önmaga ellen tanúsított vádiratnak ügyészi szempontból több gyenge pontja is volt, csak gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával állították bíróság elé. Mivel egyetlen terhelő vallomás volt ellene: csak a sajátja, és szinte egyetlen használható ujjlenyomata sem maradt a lakásban, a bíróság méltányolta, hogy nem hagyta, hogy mást ítéljenek el miatta. Tízévi börtönbüntetést kapott, öt évre felfüggesztve.

* * * Ebbe a perbe viszont már Ferdinand White Incence-nek sem kívülről, sem pedig belülről nem lehet betekintése. Keserűen gondolt arra, hogy amit nemrég még győzelemként ünnepeltek tág baráti és családi körükben egy ünnepi vacsorán, legjobb esetben is csak egy erős döntetlen volt. Bár nem Krisztina és Joel szemszögéből az bizonyos. Úgy látta viszont, hogy a sötétség seregei másodszorra szorosabb gyűrűt vonnak érdekeik köré, ami mögé immár akárkinek nem lehet rálátása és ráhatása. Vajon milyen beláthatatlan következményei lehetnek még a jövőben ennek? Egy gyilkos megúszta komoly büntetés nélkül!

* * * A Fiat Tipo, amiről azt tartják jó humorérzékkel rendelkező autótesztelők, hogy belülről nagyobb, mint kívülről, halkan suhant a felmentett, félóra járásnyira lévő hajdani otthona felé. Életében először Krisztus hitetlen katonája büszkén tartotta kezében autónak és az életének kormányát is. Büszke volt édesapjára, a barátaira, segítőire, és egy kicsit talán önmagára is. S megint eltűnődött a történtek Istenhez való viszonyán, s úgy találta, hogy mégiscsak a materialista világnézet adja a világ dolgainak működésére a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb magyarázatot. Röpke pillanatok alatt végiggondolt minden olyan momentumot, amin beosztottja az isteni gondviselés számtalan jelét fedeznék fel, és tennének róla bizonyságot minden testvérüknek.

Joel mindent végigpörgetett agyában minden apró dezsavű-szerű érzést, s mindennek, aminek eleinte nem értette, de végül is megtalálta a magyarázatát. Mindössze egy elemen akadt meg magyarázat nélkül az elemzése. A per katalógus-számán. Melynek számai - még most is jól emlékezett rá - 2553-666: az egyik az ő igazolványának a száma, a másik pedig a gonoszra utaló szám, mely úgy virított ott az ajtón mintha egy B.E.K döntő csapat nevei lennének odabiggyesztve, jelezvén, hogy kik fognak ma az adott pályán megmérkőzni egymással.

Lehetne persze véletlen is, de szentül megfogadta, hogy utánajár a dolognak. Az biztos, hogy ha nem véletlenül történt, akkor jó humorérzéke lehet az illetőnek, akár Szabolcs kollégája, volt az elkövető valamelyik jogász segítségével, akár maga az Atyaúristen volt ebben a dologban a tettes. Azt már biztosan tudta, hogy kollégái előtt biztosan hallgatni fog róla. S arról is, ha nem talál elfogadható magyarázatot, akkor lehetséges, hogy nem fogja a puszta véletlennek beszámítani, hanem elfogadja annak a rejtőzködő Istennek névjegyeként, akinek meggyőződésből vagy anyagi okokból, hittel vagy anélkül, de szolgájául szegődött.

Ezalatt a mellette lévő ülésen, fejét a támlára hajtva aludt el hónapos gyötrelmeitől megszabadulva édesen a Hókirálynő, akinek az arca immár nem volt fagyosan falfehér. Acélosra feszült arcizmai újra megnyugodva, kisimulva, némi rózsaszín pírral árulkodtak arról, hogy tulajdonosuk nem hajlott korú nő, hanem olyan valaki, aki alig egy éve még nem számított felnőtt korúnak.

Immár csak az igazak álmát aludta, hogy száz nap-évnyi fáradtságától megszabaduljon. Így, ebben a pózban már sokkal in