„a fényben
csak te
és én
vagyok.”
(P.)
fáklyával világítva előtted,
álmodó hangom egy másik
világot idéz, suttogóan tékozló
napokat hol szárnyad rám fonódik
és nem enged el, most leteszem
az utolsó hangszert, hogy innen
neked szóljon e dal, tollam hegyéről
a kicsöppenő szavak, a mézzel
telt csók, egy ölelés örvénye
bevon, magára húz,
hurokvető álmok bennem,
és érted hagyom
szívem
szabadesését -
fogd,
öleld át
ahogy a hegyek őszi lombját,
kanyargó völgyek vízfolyását,
éjszakai testem lüktetését,
a bennem szunnyadó és
kinyíló vörös rózsákat,
amit
adok
ez
„egy másik világ.”
és ebben az iszonyatos
csendben vágtató lovak
patája dobban, mint lüktető
szívverésem, ahogy bennem
ég és hamvad el – de az
ágakra fagyott madarak árnya,
bennem él,
s nem hagyom, hogy fázz,
mint puha sál, nyakad köré
tekerve,
várom veled az ébredést
|
|
|
|
|
