feleségemnek
 
hajnalodik, még bennem vágtatnak az éj paripái, a múlt időkre gondolok, az én és te idejére, erre a soha nem felejthető időre, amikor süketnéma jelekkel vallottam neked szerelmet a vonaton, hogy meg ne hallják, a párás üvegre szerelmes szíveket rajzoltam, bohóckodtam, hogy vidám legyél, majd később csókolóztunk, a hosszú éjszakai séta amikor először fogtam a kezed s hazakísértelek, akkor még szó sem volt a szerelemről, csak beszéltünk, beszéltünk a fákról, csillagokról és füvekről, az élet nagy dolgairól, majd jóval később egybeolvadtunk, egyesült a lélek, összefonódott eggyé, mindörökre, aztán egy karácsonyelőtti a nagy vásárlásban szomjasak lettünk, a presszóban sört ittunk, majd szinte a semmiből kérdeztem, hozzám jössz, mire te, igen, suttogtad s ezt örökre megbeszéltük, jóval később mennyit nevettünk ezen, és jönnek a boldog évek, a szerelem, az örök szerelem ideje, a folyamatosan bennünk élő, az el nem alvó vágy, ahogy a szemünk csillog minden pillanatban, ahogy benne vagyunk minden mozdulatunkban, hisz nem teszünk mást csak ami elrendeltetett...
 
virrad, gondterhelt homlokunk kisimul, ébredünk, néha megbotlik a test, mert az élet pillanatai néha térdrekényszerítenek, de felállunk, újabb jövőt tervezünk, a sokadikat, hisz minden nap, minden mozdulat szélcsend, tengereket járunk, szabadon szárnyalót...
 
a nap arcunkra húzza redőnyeit, készülődünk, ki nem mondott szavak a torokban, újabb nap, üres papírlapok az asztalon, a sokadik kávé már kihűlt, a gyomor beremeg, túlpörög, arcodra nézek, ahogy ebben a fényben nézlek, szép vagy, mint minden ébredéskor, arcodon a nyugalom, s ha festő lennék ilyenkor megfestenélek a mindenségnek...