( pillanatkép 14.)

sehol se vagy, milyen üres a világ, a nap alkonyi fényben, én veled vagyok, hozzád érkezem, minden fázós pillanatban, gondolatban átölellek, magamra húzlak, összetörnek az utak, csak csikorgó fékek a semmibe... most dőlj bennem hátra, lazulj, a házak, a szobák rólad zokognak, illatod kísér, visszhangok a kerengő űrben... könnyed csók, néhány kitárt szárnyú ölelés, szerelem ez, a fény és árnyék játéka a falon, hisz minden vers eredete a tiéd...

( fordulók )

a táj színpadán: arcod,
játékvég: az elvetélt őszben
távozó lépteid,
napok: névnélküliek,
ágyéktól – ágyig - szakadékig,
befelé a vágy viharában gyalogosan,
az éveim nyomai, a kötés nyomai,
sápadt homlokomon,
az emlékek egyenlő távolságával

egymás mellén leltározzuk egymást,
az összetartozás szavaival,
ahol az emlék: változó színekben,
ha kérdezik: nem - kapuk között kopogtatok,
24 órás szünetekkel vég nélkül rád zuhanva
lépkedek át számtalan sínközt,
szemérmes szavakkal az idővel dacolva

fázom, születtem a sötét utcák mellére,
idegen tájra, tántorogtam az élet felé,
a fal ami itt áll közöttünk, az elhagyott
állomások peronjai, a felriasztott
éjszaka - szavak, álmaid földje

ez a város - fedetlen arc, üres kapualj,
ázott utca, emeletek, végállomás, veled

( feleségemnek )

ez a halk suhanás, mint az angyal libbenek mögéd, hogy átöleljelek, szívemre hajtom fejed, micsoda béke honol bennünk így, s így maradunk az idők végezetéig, test a testre hullva, könnyű álom érleli a jövőt, már nem közeledem, hanem itt vagyok, magam mögött hagyva az a bizonyos élet, hogy csak veled fonódjon eggyé, mindörökre

( szerelem )

Mellettem állsz, bár
arcunk elmaradt valahol -
s kezek nőttek a szemünkben,
átölelni egymást.

*

Összeroskad bennem ez a magány,
ahogy a fákra kúszik a vöröslő alkony -
minden csupa vér bennem;

Csaholnak az űzött évek, mint késői
smaragd ragyogás -
kezed kezemben, már lenyugodtam,
szerelmünk ölébe, mélyre temetjük a múltat