Csak ülünk, rámeredve a tv, a világháló képernyõire s egyszerûen nem tudok szóhoz jutni.
Õrület ami történik.
Egyenesben látni a halált, a borzalmat.
Feleségemre pillantok, könnycseppek a szemében, torkom száraz, mintha egy óriási kéz szorongatná.
Meg kellene szólalni, de nem tudok, belül tolulnak fel csak a szavak, a mondatok.
Azt hiszem ha kitörne, minden mondat kicsillagozott lenne.
Fogjuk egymás kezét, s csak fájdalmasan néha egymásra pillantunk.
Eszembe jut a lányom, a barátaim, az itthoniak és a kint élõk.
Milyen korba születtek, nõnek bele.
Mi vár(hat) még rájuk.
Milyen õrület jöhet még, amit nem láttunk, ami velünk is megtörténhet.
S csak egyre több és több kép és információ hömpölyög.
Nem szoktam inni, de innom kell, talán eltompít bennem valamit.
A félelmet, hogy velünk is megtörténhetne.
S nyilatkoznak a „bölcsek”: nyugalom, mi nem vagyunk célpont, de lehetnénk.
Sötét az éjjel már, amikor el bírok aludni, a sokadik cigaretta elszívása után.
Leengedem a rolettákat, ez évben elõször.
Nem is tudom miért.
Mintha megtudna védeni valamitõl is.
S feltolulnak a sötétben a napi borzalmak, a merényletek, a robbantások.
A kontinenseken dúló faji, politikai, vallási és mondvacsinált háborúk, az iskolabuszok elleni terrortámadások. Egyszerûen nem bírok kikapcsolni, pedig kellene.
Feleségem vállára teszem a kezem, lassan õ már elszenderül.
A megszokott elalvás elõtti szavak helyett most csak a fülébe súgom: próbálj meg aludni.
Holnap újra nap lesz.
Azt hiszem, már nem hallja, angyalai kísérik már az álom útján.
Lassan átölel a sötét, a test legyõzi a szellemet.
Csak a néma, belsõ ordítás kiüresedett maszkja marad, a szem, a száj, hangtalan üvöltése.
Miért?