csak ül, rágja az írótoll végét, s rímeket csiszolna, gondolatot vetne a fehér papírlapra, ha lenne, de nem megy, bambán kibámul az ablakon, a napsütésben odakint szikrázik a hó, mely mint nagy fehér kabát fedi be a tájat, szép nap ez így a karácsonyi ünnepek előtt, a költő vívódik magában, még nagyobb költök még nagyobb versei, írásai jutnak az eszébe, írni kellene, talán egy nyúlfarknyi írást még kipréselni ebből az agyból, bár tudja, hogy így semmit sem ér az egész, csak ha megindul, ha beindulnak a képek, amikor a toll hegyéről kicseppennek a szavak, szinte pacát ejtenek a várakozó fehér lapra, aztán hullámozva, kitisztulva, sorbarendeződnek, egymásba ölelkeznek a mondatok, leteszi a tollat, kibámul a tájra, varjak fekete foltjai törik meg látványt, elgondolkozik, kezével matat a kisszekrényen, elővarázsol egy újabb cigarettát, már a sokadikat ma, egy halk szusszantással kinyit egy sörösdobozt, rá sem néz, a szájához emeli, iszik, messze egy lány vagy nő bandukol a bokáig érő hóban, kezében kosár, arra gondol talán a szerelmekről, talán a szív dobbanásáról ír majd, majd egyszer igazán megírja, szánt szándékkal csak a szerelemről és a gyötrelmekről, talán majd egyszer, újra a papírra mered amely hívogatja, csábítón ez az a/4-es köteg 80gr-os, erre szeret írni, vakító fehérre, erről a fehérségről mindig a tisztaság jut az eszébe, az energia amit aurának hívnak, s a látvány amikor először pillantott meg ilyet s azóta is, arra gondol a vers most a cím fölé kerül majd, milyen is lenne, látja a társak arcát ahogy a papírlapot fejjel lefelé olvassák, hirtelen megrezzen, az el nem nyomott óra megcsörren, hisz nincs is reggel hat óra, a felkelés ideje, majd a hirtelen beálló csendben felerősödik a belső hallás, betesz egy CD-t, a sör kellemes, ránéz a papírlapra, az átöleli, magába fogadja a toll hegyét, mint a vágyakozó női öl, magára húzza hogy simogassa, és hirtelen minden átmenet nélkül elindulnak, kibuggyannak a szavak, néha karcoló hangon felsikolt a toll, lázasan ír, kutyája csupa remegés álmában jár vadászik, odaát jár a túlsó oldalon, Vangelis zenéje lengi be a szobát, az idő végtelensége csapja meg, gyertyát gyújt, leoltja a lámpát csak ülve marad a sötétben, a zene felemeli, szárnyal vele, tudja holnap lesz a napja amikor felülvizsgál, tolla szántva húzza ki majd a nem odaillő sorokat, s egyre kevesebb teher feszül majd a papírra, majd jó egy hónap múlva a maradék sorokat is halálra ítéli, a füstölő illata átöleli, szantál mint mindig, a gyertya még libben egyet-kettőt és elalszik, végleg sötét lesz, már valahol odaát jár, így köszönt majd rá a hajnal