Hajnaltájt mikor felébredek,
s zsibbadt kézzel kattintom fel a fényt,
még hunyt szemmel elmerengek,
eltervezem amit tennem kell s amit nem,
de úgy ám, mint egy költeményt!

Elképzelem stabil szerkezetét
a napnak, erre rakosgatom fel a szót,
a romlott hús-szavakat, melyeket setét
legyekként döngenek körül az ékezetek,
s egy különös hangya: az aposztróf.

Lényeges a jó kezdőmondat,
hogy elviselhetőbb legyen a lét,
amit az ember önkéntelelen is folytat;
készüljön tehát illatos, forró tea
és vajazzak hozzá ropogós zsemlét.

Jó ha ritmusa van, lüktetése,
legyen hát hangsúlyos-időmértékes
(vagy írjam e napot hexameterbe?)
szándékaim a tettekkel ölelkezzenek
s legyenek eredeti rímekkel ékes.

Ha buszra szállok, trolira, hévre,
vagy csatlakozásra a metróban lent,
egy szép hasonlatra vagy jelképre
leljek; Mint egy villamosjegyet találjam
meg, mely ép, mint egy enjambement.

És sorba veszem: bank, posta, hivatalok
ahol rám szól egy morc arc: várjak!
 - hát igen!, ellenségek és barátok
legyenek kellően ellenpontozottak -,
s mindre meleg mosollyal alliteráljak.

De a terv rendre csak terv marad:
a költő tervez, és Isten rá a „persze”,
lefekvéskor, este, számra e szó fakad:
prózát írtam ma is, lám csak erre tellett,
- - legfeljebb ha prózaversre.