Gyönyörű este volt aznap.

Mindig szerettem az éjszakákat. Sohasem töltött el félelemmel, amikor a sötétség mélye magába húzott. Békét adott az esethomályba burkolódzó utca és a napszálltára váró, csillagokkal reszkető kéz által hímzett égbolt. Magányom kiteljesedett a megtisztulást hozó csöndben. Kényelmesen ballagtam az elnéptelenedett utcákon, a karcsú lámpák fényénél összegyűlő bogarak táncában gyönyörködve. Fényes kis testük csillogott finom mozgásuk közben. Épphogy csak a zümmögésük moraja nem ért el a fülemig. Imbolygó fények, idegen illatok harmóniája. Szinte magamon éreztem az alvóváros szuszogását.

Ezekért az apróságokért, amikor csak tehettem, gyalog vágtam neki a hajnali ködök közt álmodó utcáknak. Az esték megnyugtattak.

Egészen addig az éjszakáig. Aztán már nem érintett meg gyámolító szelídségével az este. A szürkületi csoda-palota egy érintésre omlott össze. Varázslata eltűnt még romjai közül is. Új úr költözött be megviselt kastélyába: a Félelem. A régi gazda idején megszokott barátságos árnyak mögött szörnyetegeket sejtettem. Ringatózó lombok zizegését hörgésnek véltem. Az éjszaka,- új ura beköltözésével- megnyitotta előttem másik világát. Bárcsak ne tette volna.

***

Ekkor mintha jeges tört húztak volna végig a hátamon, úgy érzetem magamon valaki pillantását. Milyen különös, hogy az ember megérzi, ha figyelik. Talán ez is az érzékeink része. Megszámlálhatatlanul sokszor gondolkodtam már ezen. Ahányszor csak felelevenítettem ezt az éjszakát. Hiszen a pillantás nem jár zajjal, nincs szaga, sem színe. Alaktalan. A tekintetnek csak célja van, és azt érezzük meg, ha mi válunk azzá.

Mindez a gondolat, szorongó érzéseket váltott ki belőlem. Elmém egy józanabb része azt parancsolta, hogy forduljak meg, és bizonyosodjak meg arról, hogy valóban figyel-e valaki. Csak akkor engedjem szabadjára a félelmemet, ha van okom rá. Minden erőlködésem ellenére az ingerlő bizonytalanság gyorsaságával pördültem meg a tengelyem körül. Egy férfi állt a lépcsőnél. Hosszú, fekete kabátot viselt, melynek csuklyája teljesen az arcába lógott. Úgy nézett ki, mint egy sötét árnyék, egy lelki vetület. Jelenlétével hideg kúszott a légtérbe. A bőröm összerándult, de már nem csak a fagytól…

***

Állt a peronon, velem szemben, alig két méterre tőlem. A pillantásával fogva tartott, míg a tekintete elmerült az enyémben. A félelmem már elhalványult, majd lassan megsemmisült. Egy erősebb hangulat uralkodott el rajtam: szomorúság, amit a barna szemek keltettek bennem. Beszédes pillantásuk volt. Nem tudtam megfogalmazni mit meséltek nekem, de magamban éreztem a mondanivalójukat. Indaként tekeredtek a szívemre, és facsarni kezdték. Mindez megmagyarázhatatlan kapocs volt közöttünk, melyet nem tudott megszakítani az sem, amikor a csengő újra berregni kezdett és az ajtók bezáródtak. A kötelékünk arra kényszeríttette, hogy ebben a pillanatban elengedjen. Tovább néztük egymást. Csak azt vettem észre, hogy lassan könnycseppek folynak le az arcomon. Sós fátylat képeztek a szemem előtt, de ezen keresztül is tovább néztem a férfit, akinek barna szemei addig bilincseltek magukhoz, amíg láttam a peront a vagonból. Sejtettem, hogy akaratomon kívül, egy olyan játék szereplője lettem, melynek végkimeneteléről, nem lehet fogalmam.

Először sírtam úgy, hogy nem is tudtam igazán, miért teszek így.

***

Mire visszatértem, ő már ott volt. Lábát keresztbe téve ült a fotelban. Az ujjait egymásnak támasztva figyelt. Néma tökéletességével olyan volt, mit egy szobor. A fekete ruha alatt nem látszott mellkasának mozgása. Törékeny márvány arcbőréből kiemelkedett a szája, aminek rózsaszín árnyalatai szürkébe mentek át.