- Ne gondolkozz! Lazíts-parancsolta lágyan, mint az arisztokrata, ki szolga-koszorús mindennapjaiban hozzászokott a kérésnek eme formájához. Suttogott. Halk szavait mégis tökéletesen hallottam a külvilág zajának ellenében is. Egyik keze elindult a gerincem mentén. Nyomában megfeszült a hátam, majd elernyedtek az izmok. Ujjai tétován megálltak a nyakam előtt. Csigolyáim ezen útjára, már mégsem léptek rá. A másik keze a derekamon maradt. Karjai közt könnyű voltam. Egészen könnyű. Biztos kezekkel vezetett finom mozdulatai nyomában. Táncoltatott. Szeme rőt lánggal merült el bennem. Mint aki keres valamit a tekintetemben. Elveszett önnmagát. Halandó önmagát. Kiszolgáltatottja voltam kutatásának

***

A percek olyan gyorsan hagyták el a pillanatot, mint menekülő szarvas a mező áruló bokrait. Időközben egyre világosabbá vált előttem, hogy ma nem fog eljönni. A lábam zsibbadt, a kezeim ernyedten az ölembe hullottak. Kezdtem megadni magam azon vágyamnak, hogy lehunyjam a szemem. Lassanként ólommá vált testem alatt meghajolt az akaratom és fejem párnára hajtva összeölelkeztek pilláim. Eljött értem –fáradt hívéért- az álom.

Leérve a terembe az emlékezetemben élő halovány lengő világosságnál sokkal erősebb fénnyel találtam szembe magam. Emberi szemnek ritka látványa tárult elém: az egész helységben, köröskörül a falakon, a plafontól a tetőig izzottak a vésett betűk. Színük akár az eleven parázs, fojtogató bíborba vonta a szobát. A félhomályban halk beszédet lehetett hallani, szavak moraját, mik megpróbálnak átszólni az idők vaskapuján. Hatalom volt bennük és éhség, rombolást hozó kaotikus állapotok után, de mindenek fölött erő. Mély álmából ébredező erő, melyet nem más táplál, mint a harag. Az őserők életre keltek. Valaki előhívta őket hosszú, évezredeket felölelő nyugalmukból.

Míg szunnyadó hatalmukban könnyedén térdre kényszeríthettek bárkit, aki megállt a hideg kőbe vésett betűk előtt, addig feltámasztott mivoltukban pusztítani is képesek voltak.. Az izzó ívek arról árulkodtak, hogy valahol nagyon messze innen, az erő testet ölt, és méltán félhet az, akire dühödt rohama rázúdul.

Még mindig az ajtóban álltam, amikor megtörtént az, amit máig sem tudok megmagyarázni. Akár a forgószél, úgy söpört át az agyamon a rosszullét. Szédelegni kezdtem és letérdepeltem a hideg kőre, majd előre buktam. A járólap fagyos volt. Elviselhetetlenül fájt a fejem. Mintha eddig békésen bennem lakó apró élőlények ezrei lázadtak volna föl, és estek volna vasvillával a koponyámnak.

Hideg volt. Fáztam. A fájdalom a gerincemig húzódott. Kegyetlenül, ropogtatva morzsolta a csigolyáimat. Abban a pillanatban meg voltam győződve, hogy a vég gyors szárnyakon ért utol, és betakart sötét tépett tollaival. A hideg és a fájdalom csak „gondoskodásának” része. Elmúlik hamarosan és az életem véget ér vele. Sűrű feketeség borult a szememre, a kezem a rideg kövek közt kereset kapaszkodót, amikor egy mező képét engedte megvilágosulni a sötétség. A rét tisztulásával alábbhagyott a fájdalom. Nem volt már hideg. Viszont éreztem, hogy a mező kóróit hűvös szellő fodrozta. Gazok és füvek tarka, változatos vonulata a látóhatárig tartott. Birodalmát mindössze egy erdővel osztotta meg, aminek bokrai már a rét virágai közé is befészkelték magukat. Hosszú levelű ágaik között sötét dolomitok bújtak meg. Letöredezett szélű szikladarabok, földből ferdén kiálló obelixek. Azt hinné az ember, hogy a teremtés keze szórta le őket az égből, még az idők kezdetén, de ha jobban szemügyre vesszük őket, és nem csak egy kurta pillanatot engedélyezünk magunknak, akkor feltűnhetnek az oldalukat díszitő vájatott írások. Druidák szellemét örző rúnák, varázslók igéi, boszorkányok átkai. A kopott kövekre fényjátékot vetett a hold. Mint egy kártyajóslat alkalmával a pakli, úgy terültek ki a szürkék és barnák árnyalatai a tájra. A lengedező lombú fák sűrűjében három árny állt. Mozdulatlan alakok várták egy negyedik közeledtét. Az, a rét felől jött. Lassan, ráérősen kerülte meg a sziklákat, helyenként még végig is simította a beléjük vésett rúnákat. Szinte meg- meg állt néha, elgondolkozni a kövek között. Az viselkedik így, aki rég nem látott vidékekre tér vissza. Elhagyott, és százszor megcsalt otthonába, mely hűtlensége ellenére, mégis mindig tárt karokkal, csalogató emlékekkel hívja.

A többiek türelmetlenül megmozdultak. Az egyikük, aki eddig egy fa törzsének támaszkodott, most elrugaszkodott és megindult a rét irányába. A többiek követték. Ahogy kiléptek a sötétbe borult erdő oltalmából gyenge fény kapaszkodott az arcukra. Két férfi fogott közre egy nőt. Egymás mellett jöttek. Egyikük sem lépett előre. Összehangoltan, együtt mozogtak. Hangtalanul némán közeledtek, anélkül, hogy egy fűszálat is meghajlítottak volna.