Sokáig csak néztem az ajtót és megpróbáltam erőt gyűjteni. A lélegzetvételem visszhangzott a folyosón. Néhány sóhaj a földszintig is elért. Lassan fölemeltem a kezem. A kopogás visszhangja elnyelte a lélegzetvételeimét, aztán elhalt. Csend lett amit újra csak a lélegzetvételem uralt. Vártam, de nem érkezett válasz. A némaságba burkolózó épület csak teret adott a félelmemnek. Meg akartam törni a csendet, ezért elkezdtem föl-alá járkálni a folyosón. A cipőm kopogott. Ránéztem az órámra: 11óra volt. Valahol a közelben harangoztak. Megálltam az ajtó előtt és újra kopogtattam. Válasz helyett az ajtó kinyílt.

A homályos folyosó világos volt a lakáshoz képest, amit tökéletes sötétség jellemzett. Az ajtó becsukásával azt a kevés fényt is kizártam, ami az épületbelső homályát táplálta. Nem láttam semmit. Tapogatni kezdtem a falat kapcsoló után kutatva, de a keresésem hasztalannak bizonyult. A lakásban nem volt lámpa. Halott szagot szívtam be levegő helyett, amely az elmúlás érzetét hordozta magában. Félelemmel indultam meg arra felé, ahol úgy gondoltam, hogy a szoba belseje lehet. A vakság rabságában alig tudtam mozogni. Lassan lépkedtem és a kezemet kinyújtottam, hogy megelőzzem, hogy neki menjek valaminek. A parketta nyikorgott a lépteim súlya alatt. Hirtelen az ujjaim az anyagtalan levegő, vagy a jéghideg fal helyett sima faajtóba ütköztek. Kapkodva kerestem meg a kilincset. Az ajtó mögött egy újabb szoba rejtőzött. A falak egyhangúságát hatalmas franciaablak törte meg. Csodálatos kilátás nyitott az éjszakai fényekben játszó városra, ezért a szoba világosabb volt, mint az előző. Az ablakhoz mentem és a kezemet az üvegre téve figyeltem a kinti világot. A város minden napos cselekvései után nyugovóra tért, ugyanakkor egy része ébredezni kezdett. A szemben lévő családban most ért véget a vacsora utáni televíziózás. A szülők kétségbeesetten próbálták ágyba terelni a gyerekeket. Ekkor a szomszédban két tizenéves indult el a közeli park irányába. A kapuban még csókolóztak, mielőtt megfogták volna egymás kezét. Utánuk egy öreg hajléktalan bicegett végig az utcán és a napközben összekoldult pénzéből inni indult, hogy az alkohol segítségével kimossa agyából a maradék emlékét is, a múltjáról, és, arról hogy ki is ő. Eközben fiatalok egy kisebb csoportja rohant ki a sörözőből. Az öregember már dörzsölte a kezeit, talán ezzel is biztatva őket, hogy már nincs messze azaz egy pohár forralt bor, amire rákulcsolódva megmelegedhetnek. A fiatalok egyike fellökte az öreget, de segítség helyett csak nevetett rajta, és a többiek is csatlakoztak hozzá. Úgy mentek tovább, hogy egyik sem nézett vissza a hajléktalanra, aki elejtett apróit szedegette a földről. A fiatalok viccelődése és az öreg szitkai csengtek a fülembe, annak ellenére, hogy az üveg elszigetelt minden külső zajtól. Különös volt az eseményeket így hangok nélkül, magasból, egy ablakból figyelni. Mintha kívülálló lennék. De nem olyan személy, aki a történések felett áll, hanem olyan, aki nem tartozik sehová. Miközben a bepárásodott ablakot néztem, teljesen belemerültem ebbe a gondolatba, amikor lassan, de érezhetően egy kéz telepedett a vállamra. Hirtelen fordultam meg. Az ismerős sápadt arccal találtam szemben magam.