Boldog volt. Szeretett s szerették. Nem voltak legyőzhetetlen akadályok. Erős volt és öntudattal teli. Tudta, mit akar az élettől!

Várta a vonatot, miközben fejében régóta dédelgetett álmokat kergetett... Látta maga előtt kicsiny gyermekét, aki a homokozóban társaival együtt kacarászott utánozhatatlan bájjal hangjában...igen, nem férhet hozzá kétség, ez a barna hajú, kerek arcú, szeplős fiúcska az ő gyermeke...

A szerelvény megérkezett. Mosolyogva szállt fel a vonatra, hazafelé tartó útja boldog mámorban telt el. Anya lesz! Ezernyi gondolat cikázott fejében... Szinte már érezte az apró kezek szorítását. Látta a sírásra görbölő szájacskát, az édesen mosolygó őzikebarna szemeket. Nem volt nála boldogabb ember e földön!

Másnap virágot vett a sarki árustól, illata betöltötte az egész lakást. Gondolatban már átrendezte a szobát...itt lesz a kis ágyacska, itt lesznek a játékok, és igen...mindenképpen megveszi azt a kis lámpát, amit néhány hete látott a kirakatban, ami csillagokat és bárányfelhőket varázsol a kis kuckó falára.

Harmadnap telefonhívásra ébredt. Kedvese volt. Óh, milyen figyelmes, így ébreszti őt! Talán már eldőlt, hogy mikor tud ideköltözni...? Végre!
Bánatos hang szólt a telefon másik végéről. Pár mondat, aztán kattanás. Nem értette. Kereste a válaszokat a miértekre. Miért akar külföldre menni dolgozni élete párja? Miért nincs vele, mikor közös gyermeküket várja? Mi történik s miért? Miért? Miért? Könnyei megállíthatatlanul, patakokban kezdtek folyni.

Ennyi lett volna a nagy szerelem? Semmit nem értett, semmit nem tudott. Csak egyet: ha Kedvese el is ment, ő ugyanúgy szeretettel s izgalommal várja gyermeke születését. És már most imádta a picit, akit szíve alatt hordott, akit bársonyos hangon becézgetett, aki élete értelmét adta ezekben a nehéz pillanatokban.

Két nap telt el. Egyedül, könnyek között. Egyre elszántabb lett, érezte: ha ő feladja, akkor vége. Neki kell harcolnia. Önmagáért, gyermekéért, a jövőért! Hogy mindent képes legyen megadni Neki. Sikerülni fog, sikerülnie kell! Elszántan fog cselekedni céljaiért!

Harmadnap éjjel fájdalmakra ébredt. Felült az ágyban. Rossz előérzete támadt. Félt. Pár perccel később már kínzóak voltak a fájdalmai. Telefonjáért nyúlt, rettegve. Volt annyi lélekjelenléte, hogy orvost hívjon. Bár már nem tudta, milyen számot hív, s hogyan fog ajtót nyitni, ha megérkeznek a mentősök. De muszáj addig észnél maradnia!
Fehér mentőautó, a sziréna éles hangja, kérdések, amikre már képtelen válaszolni, tűszúrás....és a csend.

Ébredés után körülnézve kórházi ágyakat lát maga körül. Mozdulna, de nem bír. Infúziót kap, jut el tudatáig.
Néhány másodperccel később fehér köpenyes fiatalember lép ágyához. "Jobban van?" - kérdezi. Ám a lány nem képes megszólalni. Nem sikít, nem ordít, nem kiabál, nem szól semmit. Próbál visszagondolni az elmúlt napokra. Lehet, hogy mindez csak egy rossz álom? Csak nézi az orvost, kérdő tekintettel, szinte könyörögve. Ám kíméletlenül törik meg a csendet a lesújtó szavak: "Sajnálom. Elveszítette a magzatot." 

Már nem boldog. Már nem szeretik. Elveszített mindent. Már csak legyőzhetetlen akadályok vannak előtte. Gyenge és erőtlen. Már tudja, mit akar az élettől: mindössze átvészelni.