Újra itt állt.

Pont, mint kétezer évvel ezelőtt.

Vér folyt végig sápadt homlokán, aztán összevegyült az izzadtságcseppekkel és a porral, s így haladt tovább. Egy ág lecsurgott az álláról, a többi követte teste vonalát. A szenvedés nedve lassan legördült kiálló csontjain, sebes mellkasán, majd enyhén hullámzani kezdett a bordái között, mintha kéjelegne önnön lomhaságában. Kanyarogva megkerülte belső combját végül lábainak útján megérintette a talajt, s ott, a földön elterülő hatalmas vértócsába torkollott.

A férfi némán állt a vörös csillogás közepén. Vérének skarlát tükrében nézte önmagát.

Nézte a fakeresztet, melynek szálkái meggyötört tenyerét szurkálták. Figyelte a töviskoszorút, mely felhasította bőrét, s melyre ázott csomóban tapadtak hajszálai. Nézte a fehér testét behálózó konok vérpatakokat.

Nem volt képes tovább menni. Elhagyta minden ereje. Forró lett a szeme, s nem tudta már megállni, hogy egy kövér könnycsepp ne hulljon a vértócsába. Az, megújuló gyűrűket hozott létre maga körül. A kép összezavarodott, s a bíbor-tükör megtört.

A férfi feltekintett. S nézte a körülötte rohanó embereket. A nyüzsgő nagyváros örökmozgó forgatagát. A sok közömbös emberarcot, amik mögött hiába keresett érzést. Nem volt mibe kapaszkodnia. Egy szempár sem csillant felé.

Cipők kopogtak, rádiók harsogtak kocsik belsejéből és fiatalok füléről. A levegőbe kipufogógáz bűze terjengett, ordibálás hallatszott minden felől. Az utca népe valami barbár ritmusra tobzódott.

A férfi válla megroppant a kereszt súlya alatt. Felnyögött, de sóhaját nem hallotta senki.

Az üzletember tovább ügetett bőrtáskáját markolva, a nő tovább rúzsozta száját a buszmegállóban, az öregasszony cipelte nehéz kosarait. A nemtelen rángatózás s a rohanás a semmi felé, nem marad abba. Futott mindenki saját sorsa után, a kérdéseik után. Pedig a válasz ott volt előttük. Ott a tömegben. A férfi szemében.

Az arcára fájdalom vont felleget. Nem csak a szenvedéssel kirakott út volt nehéz, hisz azt magára vállalta. Hanem épp úgy szorongatta szívét a tömeg idegensége, az elfajzott emberiség, ami buzgón elfelejtette a lélek létét. Merev arccal áldozták fel őt a közönyösség oltárán.

Mégis, tovább kellett mennie. Ezekért az emberekért, és mindenki másért, lépnie kellett. S bár jártányi ereje sem maradt, megmarkolta a keresztet. Lábai minduntalan összecsuklottak, térdei remegtek, de megindult újra.

Maga mögött hagyta a vértócsát, ami tovább csillogott a számvetés stációjának emlékére.

Így ment a Bárány keresztül a tömegen, anélkül, hogy bárki is észrevette volna.