Nem tudtam soha, hogy ilyen holnap vár S ha tudtam volna se hittem volna el Hogy az ember is csak olyan, mint a sár, S ha lép, valaki máson menetel.
Én nem tudtam, hogy minden ébredésben Egy mérges harcnak kínzó tüze van, Hogy rémálmainkat éljük újra ébren S hogy gyilkosok vagyunk mindannyian,
Hogy nincs idő, míg önmagad lehetsz, Mert képed lassan a máséhoz simul, Ha elalszol, egy lelket is temetsz- Nem csak a kinti világ alkonyul.
Egymás mellett, de fényévekre távol Élünk egymástól, mint rakás idegen, Kik arcra festett mosolyt kapnak egymástól, S kényszerűségből vannak egy helyen.
Mint elhulló levél,mely avarba olvad, De megőrzi saját, vöröslő színét- Úgy hiszed Te is: valahol JÓ vagy, S üvöltöd -némán- a biztató igét... |