Madár lennék, Uram!
Madár!
Mi ágról ágra száll.
Ringó ágon tollászkodik,
Hűs harmatban fürödőzik,
Magot lel, ha gyomra kordul,
Könnye néki sosem csordul.
Hangja éleszti a napot,
Szeme, akár gyémánt, ragyog,
Zordon vihar őt nem veri,
Lombok mélyéről figyeli,
Elvonult-e már a vész…
Csak embernek lenni nehéz.
Homok lennék, Uram!
Homok!
Mi talp alatt csikorog.
Apró, könnyű porszemecske,
Szelek szárnyán szállva messze.
Tovaröppen, földre pottyan,
Szél felkapja, odébb huppan.
Szürkés felhő körülötte,
Testvérei száza, ezre,
Vele röppen, vele száll,
Nincs előtte akadály.
Felragyog, ha a Nap ránéz…
Csak embernek lenni nehéz.
Folyó lennék, Uram!
Folyó!
Partokat mosó.
Száguld meredek hegyoldalon,
Árja zümmögő nótát dalol,
Üstöke fodros, habos taréj,
Kéken csillog, ha leszáll az éj,
Holdanyó ezüstben fürdeti,
Puha szellő becézgeti,
Aranyban fürdik, ha kél a Nap,
Csak zubog, zubog az áradat,
Mígnem a tengerbe vész…
Csak embernek lenni nehéz.
Szellő lennék, Uram!
Szellő!
Egekbe röppenő.
Bárányfelhők kis kanásza,
Madaraknak vitorlása.
Versenyt fut a porszemekkel,
Mit néki folyó, s tenger,
Általlépi, s illan tovább,
Mezőn, rónán, pusztákon át,
Hólepte fenyők kezeit rázza,
Víztükör taraját megtépázza,
Minden apró résbe benéz…
Csak embernek lenni nehéz.
Csak ember ne lennék, Uram!
Ember ne!
Világnak szégyene!
Ne dalolj őnéki Madár! Puskával kezében áll,
Lesből lő rád, élted veszi…
Övé a Világ, hát teheti!
Mindenek hatalmas ura,
Oly visszataszító figura…
Hol romlott el? Mikor, s hogyan?
Egyenest vesztébe rohan.
Fejében temérdek ész,
De el nem búvik, ha közelg a vész.
Tudása az egeket veri,
Büszkén, fennhangon hirdeti,
Nincs nála szebb, jobb, s okosabb.
De e világon nincs nála gonoszabb…
Ne higgy néki Madár!
Felvidítanád énekeddel?
Óh, nem kell néki dalod, hidd el!
Kincseket adj, pénzt, javakat!
Ne csilingelő akkordokat!
Te meg, Homok, légy csak üveg!
Ember házát fénnyel töltsd meg!
Ereszd csak be hozzá a napot!
De az ő lelkét te sosem láthatod!
Ablak arra sosem kerül,
Dohos sötétség ott legbelül,
Alantas érzelmek sora,
Sáros, bűzhödt, undok pocsolya,
Férgek rágják, szú emészti,
Önmagát is elveszejti…
Folyó! Adj néki hűs vizet!
Cseppjeiddel telt ibriket.
Oltsad szomját, mosd le testét,
Mocsok lepte öltözékét,
E „mázat” tisztára moshatod!
De lelkének fényét vissza nem adhatod!
Belülről emészti a rontás,
Lélekölő, vad sóvárgás,
A Föld összes javai után…
Így fogsz Te veszni Ember! Ily bután.
Folyók hátán vitorláztál,
Szellők szárnyán az égbe hágtál.
Mezők virágait szedted,
Búzatáblák kincsét etted.
Homok építette házad,
Szél simogatta orcádat.
Madarak énekét hallgattad,
Folyók hűs habjait ittad,
Nem volt elég. Nem volt elég.
Többet és többet akartál,
Mi nem tiéd, mindig arra vágytál,
Kivagyi, önző, hazug lettél…
Nem így volt pedig, midőn megszülettél.
Angyali kis teremtmény voltál,
Amíg csak beszélni tanultál.
Lelked túlragyogta a Napot,
Szemeid vakító csillagok,
Ártatlan, tiszta, szende kis lény…
Időd lassan lejár!
S ha nem leszel, szabadon dalolhat a Madár.
A homokszem újfent szabadon száll,
Rohanhatnak a folyók medrükben,
Szelek szállhatnak fenn az egekben…
Mit eltiportál, él az majd tovább.
Csak Te nem hallod többé a világ zaját.
|
|
|
|
|
