Előfordul.

De nem azért, mert elalszom.

Illetve elalszom, de nem azért.

Cudar éjszakám volt.

Esetleg.

Talán pezsgőt ittam valami rosszhírű nő körömcipőjéből, aztán jött a sok tömény és csúnyán belebonyolódtam a pesti éjszakába...

Hja!

A Móricka-verzió!

Taxival jövök.

Mert már nincs mese. (Azért egy gyors fogmosás még belefér!)

Eddig még nem csöngetett fel (nagy toporgás közepette) a sofőröm, úgyhogy biztos normális, nem olyan gyerünk má’, gyerünk má’, közben más sem hallasz tőle csak, hogy mennyire nincs fuvar.

Leérek. Névegyeztetés. Beszállás. Tényleg normális.

Még beszélgethetnénk is, csak így csipával a szemben, reggeli depresszióval a fejben (+lélek), nem akaródzik, nem megy. 

Ő viszont pörög! Mondja a magáét. Nagydumás, vidám ötvenes. 

Ilyen esetben, hogy kevésbé legyen kínos a hallgatásom, a Mhm! és a HHHm?! hangokat felváltva cserélgetem.

Elméletem szerint, 8 klasszikus főcsoportba sorolható taxistípus létezik. Mégpedig:

1.      A „töknéma”, vagyis az egyszavú („1200ft lesz!”)

2.      A „nagy nehezen az időjárásról lehet beszélgetni”

3.      A „jó beszélőkéje van”

4.      A „mindennel baj van”

5.      A „nem tudom miért, de nagy titkokat bíz rám”

6.      Az „állandóan sztorizós jó fej”

7.      A „Tom Cruise rajongó”, aki a Mint a villámon nevelkedett

8.      és az „aki miközben mesélek neki, az Mhm! és a HHHm?! hangokat felváltva cserélgeti.”

Taxival jövök.

Ez a fickó tele van energiával. Olyan vidám, és életigenlő sztorikat mesél, hogy az ragályos, és néha-néha kilesve, már én is a csipán túl szemlélem a „való világot”.

(Ez a kifejezés el lett csépelve. Bosszantó!)

Jókedv ide vagy oda, két sarokkal korábban szállok ki az autóból, csakis a korán kelő kölcsönzők miatt (persze az nem Te vagy, Drága Olvasó! Úúúgye? ), akik nyitás előtt negyedórával már afelől érdeklődnek, hogy mikor telik le az a negyedóra, vagy az már akkor most van(?), mer’ ők úgy jönnének, mer’ má’ úgyis itt vannak, valamelyikük még segítséget  is fölkínál a nyitási munkálatok elvégzéséhez csak, hogy közelebb kerüljön a tűzhöz, mint a gyerek az óvodában, akinek végig kell szenvednie, míg a szülő előbányássza őt a rétegesen precíz ruhadarabok mögül, hogy aztán minden gondot feledve fejest ugorjon a játékkupac kellős közepibe, és barátokra találjon.      

Nagyjából így vagyunk ezzel mi is, mert a szív az megszakad, és mindenki bejöhet, hogy a saját kupacára találjon…

Megjegyzem az eredetit, a 10 órás verziót respektáljuk a legjobban!

(Taxival mentem.)

Jó pár éve történt, hogy egy alkoholgőzzel teli éjszakán, bevágódtam egy ilyen járgányba, és az úti cél közlése után, szerencsétlen sofőrre zúdítottam minden szívfájdalmamat, mert volt valami lány, meg randi, aztán mégse, szóval ilyen nemek csatája zajlott keményem, végül is abban kértem a volán mögött ülő segítségét, aki mégiscsak tisztábban látott (öt korsó sörrel, meg némi unikummal tisztábban), hogy felcsörgessem, avagy sem, ezt a nőszemélyt ezen a késői órán.

Helyeselt!

Arra már nem emlékszem, felhívtam e vagy sem (dehogynem!), arra viszont igen, hogy nem lett az egészből semmi.

Na, mindegy! Fél év múlva bevágódok egy taxiba, tiszta fejjel, józanul, széplány fényképével a tárcámban, leadom a címet, mire a következő kérdés így szól:

„Na? Felhívtad?”.

Figyelnek ők, kérem szépen.