„Hol a te hatalmad,
hol a te fullánkod,
halál:
halál, hol a te hatalmad?"

Előtted porba hullanak;
kit súlyos kezed érint
föld lakója lesz,
kinek sápadt fejed int,
utánad megy,
ki feladta reményeit
téged keres,
kihez szárnyad közelít
fél, retteg,
kire ráveted szemeid
megdermed:
ámde csak a test,
a por a tied;
de a szellem,
mely örökkön él,
mely számára nincs vég,
mely el nem porlad,
nem a tied.
„Halál, hol a te hatalmad?"

Erős vagy, hatalmas úr;
kezed az életek közt túr,
mennydörög jéghideg szavad,
kitárt szörnyű karjaiddal
mindenhova lesújtasz,
s e porhüvely rettegve fél
látni torz, gonosz arcodat:
ámde boldog te sem vagy;
üldöz az ég hatalma,
s időtlen, örült futásodban
nem találsz magadnak társat,
ki elűzné magányod,
magányod, melyben, mint dúvad
tombolod ki magad.
„Halál, hol a te hatalmad?"

Te hatalmas,
te legyőzhetetlen;
milyen kicsiny vagy,
milyen tehetetlen,
te tébolyult öregúr,
te hentes ficsúr;
mit ér hatalmad,
mit ér rémuralmad
azok ellen:
kik életüket
adták egy célért,
--az emberiségért--,
kik emberül éltek,
s neveiket
a történelembe vésték.
„Halál, hol a te hatalmad?"