Napra nap és hétre hét, pereg a perc,
Rezegve száll az éterben sok ezer herz,
Van, ami vidám, van ami csendes,
Van, ami sokunk gondjaitól terhes.
Célt érnek akkor is, ha támadnak a szelek,
Mindig attól féltem, hogy elveszítelek.
Most hiába szólok, sok más emberhez,
Ha hozzád nem jut el, édes kis füledhez,
Nem hallod azt, ahogy segíteni akarlak,
Nem hallod azt, ha könnyeim fakadnak.
Nem hallasz, téged nem érdekellek,
Mindig attól féltem, hogy elveszítelek.
Most majd talán megértem, mi is ez,
Mitől nehéz felnőni, a felnőtlen gyerekhez,
Miért furcsa az, hogy nem értesz egyet?
Hisz régen én is másztam süket-hegyeket,
Hol nem fújnak, okoskodó, üvöltő szelek,
Mindig attól féltem, hogy elveszítelek.
Hogy miért ragaszkodom őhozzá ennyire?
Miért érdekel az, hogy milyenné lesz élete?
Azért, mert én is átvágtam már mindenen,
Én is tudom, semmit se ér már az életem,
Akárhogy is érzed, akkor is féltelek,
Mindig attól féltem, hogy elveszítelek.
Most éjszaka lett, lekapcsoltak mindent,
Nem száll már szavam, nem hallják lent,
S így azt se, ha éjszaka már párban sírok,
Titokban, "szerelmesként" verseket írok,
Hisz most már semmi mást se tehetek,
Mindig attól féltem, hogy elveszítelek.
Most már tényleg nem félek én semmitől,
Kifogytam a vágyból, segítő kezekből,
Maradt egy lány, akiben még bízhatok,
Kinek ál-őszinte, de szép verseket írhatok.
Azt mondom: Nem! Nem kell, hogy féltselek,
Mindig attól féltem, hogy elveszítelek... |
|
|
|
|
