kapuk nyikordulnak az utcára, a magány kisülései halántékodon, az ábrándokat mint meztelenséged kutyáit, visszafüttyented, az ágy behavazva, valószínűtlen ez a csend, rágyújtok tehát, követem a sirályok röptét, végül hátramaradva, figyelem a szoba tárgyait, egymáshoz kötöm a szavakat, visszaszólítva ahogy élünk, az ajtó megnyílt, most odaállunk a sarokba, közben hullanak ezek a szavak, kudarcaink hasonlatai, mint a fekete eső, mi most mint a helyi átutazók, a szél ugyanaz, védtelen monológok a szív fölött, lépcsök felfelé az égbe, kezemben teleírt papírlapok, hozzád jöttem, állok dermedten, a szél zokog csak, homlokomra vés, én rejtetten űzlek, a játék elmúlt már, csak vádló tükrös éjszakáink köszöngetnek, csalóka őszi hold az égen, halottad őrzi, ez a csonkig égett élet, másokká lettünk, ajtóink elé észrevétlenül letelepszenek ezek az évek, tartjuk a szavunkat, hogy fokozott elővigyázatossággal büszkék maradjunk,  hátrahagyottan időnként kibuggyannak a versek, amit már más szemmel olvasunk, éjszaka szempilláid megsimogatnak, hangod veszteget, szavaid harminc ezüstjével játszom, s hiszek a szélnek ki fölénekel a tájra, mint a kavicsok éjszakázom most, vagy mint egy szétroncsolt öl, vagy mint kioltott fáklya, a gázló kivilágítatlan, a vasárnapi hajók már messze, mind múlt időben, sokszor meztelenséged jut eszembe, fülledt félálmaimban utánam lebbenti a szél hajad illatát menthetetlenül, ablakomba könyökölnek ezek a görbe hátú évek, akkor nélküled mozdulni sem tudtam. hétköznapok földszintjei, felöltöztet ez az éjszaka,  testünk a félhomályban, becéző szavak, az éjszakákon megugatnak messziről a kutyák, s én közben szeretnélek mint folyó az áradását, a hó alatt keresném az összetekert zászlóinkat, mosolyod menyasszonyait s öled medencéjén átkelek,  de bőröm alá nyújtózkodik a tenger, a szív magasvasútja robog,  innen már nem mész el, utazóbőröndöd nyitva, hótorlasz az ajtó előtt, utolér ez a hosszú sikoly, ez a lefátyolozott arc, hazafelé visz az utam, hozzád