a meztelen föld felett sebesült ég száll keresztül az érkezők arcába két kéz között - hol átvágott torkú vágyak falják fel a csendet

vasárnap van: most énekelsz hozzám

emlékezik a test - arcod zuhan csönd tükörbe, fut hazáig a költő, sötét szobába szerelemre lobogja a gyertya, s ruháink szétszórva, most hajadba bújik ez a tavaszi hóolvadás, leghosszabb éjszakánk szonettje, megyünk a szélben: új égbolt remeg a Tisza felett szerelmes lepedőnk, véres, vízszintes ágyékunkon, a te hangodon fakultam, hogy húsz év múlva is megidézzem majd, repdeső madár hajnalod, de hívatlanul jössz, szólnak a húsvéti harangok, csontig kezdeni újra, a szerelem suttogó öle megszülte álombéli arcomat a madár-ég előtt ásítva ébred a múlt keményre sulykolt ez a föld s benne a szökevény csillagok

mint életem: játszanék veled szemlesütve
kislány-kezedbe üvegtükör, s ez maradt meg,
szoknyád átlátszó, kendőd fehér mint a vágy

a tegnapi kirakatban magára ismer, ebben a bontott időben - falnak csapódik egy ág, szél falazza az ablakot, a szendergő néma tájban, csillagok viaduktja, a szív ütése - neved ópiumával a számban

hisz mondtam: úgy énekelek rólad mintha
elmerültél volna az éjszakában,
mert úgy vagyok
hogy megállok félúton
és én nézlek és álmodom
hogy el ne hagyj -
mert keveset szólok rólad
pompás szavakkal
inkább a csend útjain szeretlek
dalolok fákról, útról és magamról
rólad hallgatok tengermélyen –

téged gondollak
terólad árulkodnak mégis tollam
hegyéről a szavak
ezek az idevetett sorok
hogy fedetlenül a holnapok előtt
büszkén emeljelek magam mellé