Hajnalban vöröslőn ég
az ég,
felszakad a sötét, a föld
zöld,
a fűszálakon csillan a dér,
s a ledér
patak, a robogó víz
hírt visz.

És én hallgatom a sok
mesét,
a huncut éj temérdek sikamlós
történetét,
s a cserfes csermely cseveg,
s nevet,
tetején gyöngyöző kacajfodor
forog.

S bugyog belőle sok dőre
mese,
csak fecseg és csacsog,
míg továbbrobog,
s minden hírt magával ragad,
közben dagad,
nagy folyó lesz, tenger,
majd egyszer.

És e tengerben eltűnik,
elveszik
a sok apró és pajzán titok,
ölelés, csók,
amit az éj rejtegetett, diszkrét
és sötét
leple alatt, s eltűnik a huncut kis
tolvaj patak is.