Kopott szélű régi könyv,
maszatos és vajsárga,
mégis tiszta, mint a könny,
mint a gyermekek álma.

Régi könyv, régi, verses,
letenni nem lehet mégsem
- bódít, mint a csók, a szesz –
csak elejteni… Istenem!

Igen… ilyen verseket
szerettem volna írni
mindig! De ilyet nem lehet,
csak megélni, csak sírni!

Elrejteni vagy elejteni,
minden egyes verse után
égbe nézni, elmerengni,
s csak nézni, nézni bután.

Nézem, itt van az ölemben;
hátlapján fehér számok:
az ára: 21’ 50,
nézem… és elámulok:

Már egy hónapos voltam,
mikor a nyomdából kijött,
törtfehér volt, mint a Holdam
egyhónapos fejem fölött.

Most lapjain dereng keret:
idő-nyomta sárga margó.
A címe? Jaj, szebb mi lehet?
Aranypiros pillangó!

Ki írta? Csak angyal lehet!
Azok írnak ilyen formán;
Szerelmet, Életet, Verseket…
na meg: Nadányi Zoltán.