Mondták: most már
ne hantázzak,
képzeteimtől fáznak,
ne hordjak össze hetet, havat,
csak az igazat, az igazat…
Na, jó. Elmondok egy esetet,
garantálom, így esett meg,
igaz benne a vessző, a pont, sőt mi több: a szó,
egyszóval nem fikció. - -
Volt egy lány, az ám!
Csinoska, formás, tömör.
Honnan jött? Képzeljétek: Győrből!
Onnan járogatott hozzám
– a neve? nem mondtam? Eszter –
onnét jött, nem is egyszer,
ezért minden percet,
mit velem töltött
kihasznált, a gyönyörből
sűrűn hörpölt;
már az első nap, mikor megjött
így rendelkezett:
feküdjek az ágyra, de azonnal, hanyatt,
s mert dárdám már meredezett,
ő rögvest ráereszkedett,
és rajta is maradt.
No nem sokáig, csak egy hetet.
Ja. Az Eszter rajtam héderezett! –
Szép fenekét eztán
csavarta és tekerte,
mikor, mire volt kedve;
evett, ivott, néhanap elbóbiskolt,
s mikor felébredt, így szólt:
“na, vitézem, helycsere!”,
s mi eddig lent hozott
földöntúli gyönyört,
most tett egy félkört,
mint bazsarózsa arcomba illatozott…
ajkamat és nyelvemet
téve próbára
(meg is edződtek ezek azóta
e gyakorlatoknak hála),
s mikor eljött a búcsú-óra,
ő kért, mennék vele Győrbe!
S én válaszoltam, némileg elgyötörve:
“kedvesem, most nem lehet… talán… egyszer…”
… és akkor elment Eszter.
De mindegy is, hogy nem mentem Győrbe,
mert megismertem aztán a nejem…
És estem csöbörből vödörbe!