Tombol a tűz, izzik a parázs,
a fekete füst az éjjel násztáncot jár.
Recseg és ropog,
sikolt a fahasáb,a tűz nevet,
Minden életet kiolt már.
Kordában tartva, csapkod, nyúlkál,
a kényszerű körből kitörne már,
Nem elég neki az odavetett táplálék,
ha rajta múlna az egész világot befalná rég.
Feneketlen gyomra mint a katlan,
forró, dühöngő,
akit elkap a vész, rájön
Hogy magja soha ki nem hűlő.
Sisteregve izzik, nyűszítve vágyik
máris másra,
Rávetné magát az egész világra.
Csak terjedne vadul,
megállíthatatlanul,
se élő se holt nem menekülne karmából.
S mégis így kordában tartva látni szép,
Lám a veszedelmet is be lehet fogni eképp.
Kezesként szolgál, hagyja hogy használjad,
S közben azon gondolkodik,
hogyha elszabadul,
jajj az egész világnak! |